A 40. Magyar Filmszemlén Szekeres Csaba Nexus című filmje Kollányi Ágoston-díjat kapott, tudományos-ismeretterjesztő kategóriában. A Duna Televízió díjnyertes rendezőjével beszélgettünk.

Eddigi munkásságodat tekintve elmondhatjuk: nagyon sokoldalú alkotó vagy. Rendeztél már dokumentumfilmet, játékfilmet, tévéfilmet, és feleségeddel, Gáspár Judittal immár 12 éve készíted a Felelet az életnek című műsort a Duna Televízióban, amely fogyatékkal élő emberek mindennapi életével, problémáival foglalkozik. Az idei Filmszemlén pedig tudományos-ismeretterjesztő kategóriában nyertél díjat Nexus című alkotásoddal, amely a hálózatelmélet kérdésével foglalkozik.

Szekeres Csaba: A műfajiság számomra soha nem volt lényeges kérdés. Azt gondolom, hogy alapvetően most sem tudományos filmet készítettem. Szerintem a kategóriák azért vannak, hogy könnyebb legyen eligazodni a világban. Ez bizonyára nehezebb lenne, ha nem léteznének kategóriák, de én a Nexust nem feltétlenül tartom tudományos filmnek. Persze, ha mondjuk játékfilm kategóriában neveztem volna vele, valószínűleg kinevetnek.

 

Tehát nem jelentett számodra változást, hogy tudományos témában készítettél filmet, ugyanúgy viszonyultál az alkotás folyamatához?

 

Igen, mert engem elsősorban mindig a kíváncsiság mozgat. És a kíváncsiság mögött emberek állnak. Hogy a kíváncsiság milyen kategóriát fed le, az más kérdés, de engem alapvetően minden filmnél maga az ember érdekel.

A jelenségek, összefüggések azok, amelyek megragadtak téged a hálózatelméletben?

 

A téma hihetetlenül sokrétű, és azt hívná magával, hogy bejárjuk vele az egész világot. Ugyanakkor maga a hálózatelmélet a „minden mindennel összefügg” elvét foglalja magában, és ezt kicsiben és nagyban, mikro- és makroszinten egyaránt érvényesíti. Nem szeretném egyszerűsíteni a problémát, csak hogy érzékeltessem: következményei lehetnek mások életére akár annak is, hogy mi most egy klimatizált szobában itt beszélgetünk. Ez a következmény az, ami engem érdekelt.  És leginkább az, hogy nem vagyunk egyedül, bármennyire is szeretnénk. És hogy felelősek vagyunk egymásért. Ez a fajta tudatos vagy tudattalan felelősség izgatott.

 

A felelősség kérdése vezet el minket a film végén található egyik kucsjelenethez, ahol a föld pusztulásának vízióját láthatjuk?

 

A film a következményeket demonstrálja. Azt, hogy a viselkedésünknek milyen következményei lehetnek. Természetesen feltételes módban fogalmaztam, nem feltétlenül akartam riogatni. De van egy záró jelenet, amikor egy szereplő arról beszél, hogy új törekvésekre van szükség, majd belemutat a kamerába. Vagyis: vedd tudomásul, hogy te is felelős vagy!

 

A film elején tinédzserek láthatók, akik hat szóban próbálják meg összefoglalni az életüket. Ez egy divatos internetes játék manapság. Mi köze ennek a hálózatelmélethez?

 

Tulajdonképpen ez is hálózatelméleti probléma, mert minden egyes szó valójában egy-egy csomópontja az egyén életének. Indirekt módon, vagyis ha a saját életedet hat szóban foglalod össze, akkor ez a hat szó lesz az életed hat csomópontja, és ettől érdekes az, hogy ki milyen csomópontok köré rendezi az életét.

 

A film elején elhangzik, hogy a világ keletkezésekor még nem voltak hálózatok, csupán egy pont létezett a világegyetemben, majd titokzatos úton létrejöttek a különböző kapcsolatrendszerek, amelyek megdöbbentő módon oly hasonlatosak egymáshoz.

 

Amit itt megfogtál, az a mítoszteremtés, a titok, a misztikum kérdése, és ez valóban érdekes felvetés. Ha azonban, közelítesz a kérdéshez, akkor láthatod, hogy ezek a hálózatok különböznek is, és ez szintén benne van a filmben. Ugyanakkor engem mérhetetlenül érdekelt, hogy mi az összefüggés az Orion galaxis és a neuron-hálózat között. Mert szerintem van összefüggés. Persze egy fizikus bizonyára cáfolná ezt a kijelentést, ugyanis egy fizikusnak az Orion csillagkép, és nem hálózat, de számomra érzékelhető a hasonlóság.

 

A kíváncsiság valóban mozgatóerő a filmben, ám a néző nem mélyedhet el egy-egy tudományágban, csupán a hálózatok közti hasonlóságokról bizonyító elméleteit látja.

 

Igen, csak ennyit volt lehetőségem megmutatni. Ez kényszeredett döntés is volt, mert válogattam a tudományok között, és ezeket két percben mutattam meg - ezzel azt próbáltam érzékeltetni, hogy a különböző tudományterületek hasonlóságot mutatnak egymással. A film fő üzenete elsősorban az volt, hogy tisztában vagy-e azzal, hogy aktív része vagy a világképnek? Mert ez egyfajta világkép, amit ha tudatosan nem is, de gyakorlatban sokan használunk. Hogy egy egyszerűbb példát mondjak: a hierarchikus világkép, amelyben lentről fölfelé vagy föntről lefelé közlekedünk, a mai napig kitapintható a vállalati struktúrákban. De ha megnézzük, azok a vállalatok a legsikeresebbek, ahol ez a hierarchia egy holisztikus rendszerbe, vagy legalább egy kiegyenlített kétdimenziós rendszerbe szerveződik, ahol nem az alá-fölé rendeltségi szerepek, hanem a mellérendeltségi szerepek dominálnak, és ezek oda-vissza hatnak. Szóval csak annyit akartam üzenni, hogy tudd, így működnek a hálózatok, amelyeknek – akarva vagy akaratlanul - része vagy és használod őket, és ezért közvetve vagy közvetlenül hatással vagy másokra, illetve mások is hatással vannak a te életedre.

 

Már meg is kezdted újabb filmed forgatását. Ezúttal milyen témát választottál?

 

Most egy számomra különösen érdekes történeten dolgozom, de még nem tudom, milyen lesz az eredmény, mert az, hogy én szerelmes vagyok a történetbe, az egy dolog. Egy olyan dokumentumfilmet készítek, amelyhez nincsenek dokumentumok. Nagyon furcsa helyzet. Volt ugyanis a svájci konzulátusnak a második világháború utolsó szakaszában egy épülete Budapesten, ahol kétezer zsidót bújtattak. Ennek az úgynevezett Üvegháznak a történetét többen megpróbálták már feldolgozni, ha jól tudom, két film is készült róla, de mindig az a probléma, hogy nem maradtak fenn dokumentumok. Ezért úgy döntöttem, olyan filmet készítek, ahol a még élő túlélők elmesélik történeteiket, a felvételeket pedig olyan 10-12 év körüli gyerekeknek mutatnánk meg, akik hasonló korúak ahhoz, amilyenek ezek az öregek voltak a világháború alatt. Azok a gyerekek, akik a történeteket hallgatják, szintén kiszolgáltatott, rossz körülmények között élnek. A gyerekek pedig rajzokat készítenek a hallottakról, amelyek egy animációs stúdiónak köszönhetően fognak életre kelni, így tulajdonképpen egy rajzolt dokumentumfilm jön majd létre.