Az utóbbi pár évben koncepciózusan a tájképfestészettel foglalkozom, és ezzel szeretnék a jövőben is foglalkozni. A téma korunkban sikamlós, ugyanis – annyi más műfajjal egyetemben – ezt a hatalmas horizontú területet is kiüresítették, elsekélyesítették. A tájkép számomra olyan keret, melyen belül egy vizuális-érzelmi jelenség kibontható. Műveimet jobb híján – realistának nevezem. Fontossá vált számomra a jelenség illúziójának érzékeltetése, ám ez nem jelenti azt, hogy szolgaian másolnám motívumról motívumra a látványt.  Tudatosan törekszem arra, hogy képeim sok esetben kint a tájban készüljenek, a plain air festészet impresszionizmust megelőző pár évtizedének hagyományát elevenítve fel (Constable, Corot). 

Kovács Lehel festményeinek eseményét általában a táj és az abba belehelyezett mesterséges, oda nem illő elemek feszültsége adja. A különböző építmények, a gyárak, TV tornyok nem evilági erődítményekként bontják meg a természetábrázolás harmóniáját és egységét. Ezek az építmények metaforái a jelen és múlt közötti időbeli elcsúszásnak, a valóságos és képzeletbeli bizonytalan határának. Lehel ismeri az általa ábrázolt épületeket, de biztosan látta már őket, nem a fantáziájának szüleményei. Festményei különböző eseményekről készült fotók montázsai, de nem célja, hogy olyan képeket fessen, mintha azok fotók volnának, azokat csak referenciaként használja, hogy az emlékekként is azonosítható képeit a realizmus egy álomszerű irányába terelje.