Női mivoltából eredő érzékenysége készteti a nő és a női sors láttatására, nyílt és rejtett vonásai felmutatására. S ez teszi kortól, időtől függetlenné, s ez az, ami bennem művei láttán első benyomásként az időtlenségét kelti. Akkor is az időtlenség érzetét, ha az emberben óhatatlanul fölsejlenek képi világok, egy-egy kor lelkét kifejező villanatok. Így sejlik föl a reneszánsz, különösképpen annak flandriai árnyalata, beszédes titokzatossága. Így árad be a középkor transzcendens fénye, s valahonnét távolból izzani kezd a hellén aranykor csendje, semmi máshoz nem hasonlítható élő csendje. Benne van még az alkotó feszültsége, de már a teremtés varázslatát oldó mű szépsége is.

A beteljesült nyugalom hozadéka a harmónia. Mindez végül is időtlen és határtalan, mert nem korokhoz kötött, inkább az alkotás folyamatához, a teremtő energiához, a megvalósult vágyhoz, az életre kelt gondolatokhoz.

Decsi  Ilona alkotásaiban is érzem ezt az izzó – beszédes csöndet, ezt a zsongító harmóniát.

És ismételjük még meg a gondolatsort: harmónia, nyugalom, szépség, varázslat, alkotás, teremtés, izzás, csönd, égi fény, kozmikus végtelenség… Kosmische Unendlichkeit, és már Correggio, és már a reneszánsz, nem az olasz fölfokozottsággal, hanem a flamand fegyelemmel, visszafogottsággal, különös titokzatossággal.  A rejtelmes nővel.

Budapest, 1998.
Dr. Erdélyi Zsuzsanna, néprajztudós