Biztatott, hogy tüstént utazzam Firenzéből Velencébe, ahol még elérem Kéri kiállítását. 1978 nyarán volt ez. Tolnay felajzott volt, mint mindig, ha felfedezett az európai kultúra teljesebbé tételére egy hiányzó láncszemet. Ilyen hiányzó láncszem akkoriban számára főként egy-egy Michelangelo-rajz azonosítása volt.  Készült a Corpus, Michelangelo rajzainak összkiadása, Tolnay Károly életének koronája.  De hiányzó láncszem lehetett egy feltörő tehetségű új művész, egy ragyogó nő, egy magas szintű beszélgetés – amelynek mértékéül egy életen át normaként emlegette az egykori Vasárnapi Kör nívóját. Bár Tolnay valőr-érzéke a műalkotások minőségéhez éppúgy, mint az emberekéhez szigorúan objektív volt, ámde az értékek felismerésének pillanataiban mindig extázisba jött.  Lázban égett, amikor egy hamis értéket lesújtott, vagy egy igazinak a hitelességét kinyilatkoztatta…

Elragadtatással telefonálta nekem egy reggel, hogy felfedezett egy magyar művészt, Kéri Imrét. Igaz, hogy a Kéri kiállításáról szóló velencei katalógus, amelyet Tolnay letétetett számomra a Casa Buonarroti portásánál, sem szűkölködött elragadtatott jelzőkben a magyar rézmetszőről szólva.  A katalógus bevezetőjét Emilio Vedova írta, akit akkor már Magyarországon is a modern művészet meghatározó mesterei között tartottak számon. Tolnay elragadtatásának – aki persze Olaszországban pláne jól tudta, hogy ki Emilio Vedova – ez az előszó lehetett a gyújtószerkezete. „Fantastico! Ossessivo!  Ambiguo! ” - hallom a kagylóból oly hangerővel, hogy el kell tartanom a fülemtől. És hirtelenjében nem tudtam, hogy Tolnay most a katalógust olvassa-e, vagy a saját extázisában lobog.

 A legközelebbi vasárnap délután, szokás szerint, ott ültünk a Casa Buonarroti harmadik emeleti kis szalonjában és Hieronymus Boschról beszélgettünk, Kéri Imre Bosch-motívumokból épített metszetének az igézetében. Tolnay e képet méltatta. Lelkesen.(A „klíma”tehát biztosítva volt.)… Annak a feketeségnek a mélységét és bársonyát szavakkal úgyse lehet elmondani, amelyből Kéri mezzotinto képein kibontakoznak – Caravaggiót idézve – a szenvedő Krisztusnak, vagy a kettőbe vágott borjúkat vivő csuklyás alakoknak a körvonalai. Mint ahogy nem lehet elmondani szóval a látomás terének felső régióiban kinyíló kis négyszögletes ablaknak megváltást ígérő fénysugarát sem, amely annyiszor visszatér a képeken. Utána mondom Emilio Vedovával (bár az ő szava is elhalványul a képek fekete tűzénél): ossessivo…ossessivo…

1993, Budapest    
Hubay Miklós, drámaíró