A néprajz tudósai elkeseredett harcot vívnak a múló idővel, hiszen ez a tudományág a népi kultúra, a népművészet, a szájhagyomány útján terjedő népköltészet stb. pusztuló javait elemzi. A hagyományos paraszti életforma megszűnése azzal fenyeget, hogy eltűnik a tudomány tárgya: idővel nem lesz mit vizsgálni.

A főszerkesztő, Paládi-Kovács Attila és munkatársai olyasmire vállalkoztak, aminek nincs előzménye. Azért nincs, mert a népi kultúrát általában úgy képzelik el, mint ami változatlan, mint aminek nincs történelme. A Táj, nép, történelem címet viselő kötet – e meggyökeresedett nézettel szöges ellentétben – a magyar népi műveltség történetét tárgyalja a messzi múltba vesző kezdetektől egészen 1945-ig. A néprajz tudományán belül ugyan időről időre felmerült a történeti metszetek kérdése, a történeti fejlődésmenet felvázolásának kívánalma, de a nagy ívű összefoglalás mind ez ideig váratott magára. A harmincas években megjelent első nagy összefoglalás, A magyarság néprajza (I–IV.) szerzői és szerkesztői még nem gondolhattak a magyar népi műveltség korszakainak, fejlődésmenetének rendszeres áttekintésére.

A kötet legnagyobb érdeme az, hogy megmutatja: a paraszti műveltség sem változatlan. A néprajz tehát nem számkivetett, nem a történelem és a szociológia között elterülő senkiföldjén ütött tábort. A népi műveltség történeti kutatását áttekintő bevezetésében írja Paládi-Kovács Attila: „A történész számára az idő csupán az események vissza nem fordítható folyamata, a történelmi idő pedig valami meg nem ismétlődő áramlás, amivel csupán annyi a dolga, hogy periódusonként részekre szabdalja. Ezzel szemben a nép életében, s vele az etnográfiában is, az idő valami folyton ismétlődő dolog. A történelemmel nem sokat törődő köznép számára az idő napi és évszakokkal változó ciklusa, napi és éves körforgása a meghatározó, mert azzal jár együtt a természet, a növényzet megújulása, a szántás, vetés és a betakarítás örök ismétlődése.”

A szerzők a történelem menetével párhuzamosan mutatják be a köznépi társadalom nemzedékről nemzedékre áthagyományozott, koronként mégis változó tárgyi és szellemi kultúráját. A kötet felépítése a néprajz hagyományos felosztását követi: társadalomszervezet, anyagi kultúra (gazdálkodás, kézművesség, életmód), folklór (népköltészet, népzene, néptánc). A vaskos könyvet olvasván nem marad hiányérzetünk. A tudós szerzők a sógorházasságtól (levirátus) a kalákáig, a fogatos járművektől a tutajozásig, a kenyérsütéstől a paprikáshúson át a gulyásig, a díszítőművészettől a táncig mindent kimerítő részletességgel tárgyalnak. A kötetet számos színes és fekete-fehér illusztráció teszi még használhatóbbá.