Ciao, Roberto! Miért AS Roma mezben jöttél a fotózásra? :)

Akik közelebbről ismernek, jól tudják, nagyon kedvelem az olasz válogatottat, a klubcsapatok közül pedig az AS Roma csapatáért rajongom.

Azt tudom, hogy a Madáchba jártál gimibe. Hol koptattad még az iskolapadot?

Fővárosi, belvárosi, erzsébetvárosi gyerek lévén diákéveimet a Városliget vonzáskörzetében töltöttem. A Bokányi Dezső Általános Iskola után a Madách Imre Gimnázium, majd az ELTE Tanárképző Főiskola következett, ahol végül angol-olasz nyelvi diplomát szereztem.

Mikor lettél a sport szerelmese?

Szüleim korán megismertettek a sporttal, a nyolcvanas években többször kivittek a hetvenezres Népstadionba és a Fradi-pályára. Akkoriban még jó iramú, izgalmas mérkőzéseket játszottak, nem csoda, hogy azonnal megfogott a nagyszerű hangulat. Megtanultam a játékosok nevét, néztem az összefoglalókat és magam is elkezdtem a Városligetben futballozni, sőt a pesti nagypapámmal és öcsémmel is állandóan rúgtuk a bőrt.

Volt olyan, hogy ezt profi szinten akartad űzni?

Talán nyolcéves lehettem, amikor édesapámmal besétáltunk a Ferencváros Vágóhíd utcai sportközpontjába. Láttam a nagyobbakat edzeni, persze hogy én is csatlakozni akartam hozzájuk és a nagy múltú klubhoz. Hat éven keresztül tréningeztem a serdülő csapatokkal, nagyon élveztem, sok gólt szereztem. Aztán felvettek a Madách Imre Gimnáziumba. Hamar rájöttem, hogy egyszerre nem tudok kiemelkedő teljesítményt nyújtani a pályán és az iskolapadban. Szomorúan, de egyértelműen a tanulás mellett döntöttem. Persze a futball a mai napig az életem része, több amatőr csapatban játszom, öt éven keresztül pedig a magyar teremlabdarúgó-bajnokságban szerepeltem.

A focival kapcsolatos riportok mellett még mi jöhet szóba? Vizespóló verseny? :)

Természetesen a labdarúgás áll legközelebb a szívemhez, képes lennék egész nap meccseket nézni, vagy a réten játszani. Jellemző, hogy a csomagtartómban mindig megtalálható a felfújt focilabda. Akár a benzinkútnál is előkerülhet. Szeretem a kézilabdát, a vízilabdát, a jégkorongot, de a pekingi olimpián a korábban tőlem távol álló sportágak, mint a vívás, az kajak-kenu vagy a lövészet is jóval közelebb kerültek hozzám.

Parli italiano?

Ma certo! :) Természetesen! Már általános iskolában elkezdtem olaszul tanulni az angol mellett, majd a gimnáziumban is ezen a dupla nyelvi vonalon haladtam tovább. Bár az ELTE Tanárképző Főiskolán az angol-testnevelés szakra jelentkeztem, két évvel később, egy bokatörés miatt kénytelen voltam szakot váltani, így ismét olaszt tanulhattam. Az egyetem alatt több mint fél évet Triesztben töltöttem, amely óriási élményt jelentett és legalább ekkora hatást gyakorolt a nyelvtudásomra.

Mi a kedvenc mondatod olaszul?

„Sempre allegri e mai passion, viva lá e po’ bon!”

Come?

Gyakorlatilag az angol „Don’t worry, be happy!” trieszti változata. Azaz bármilyen nehéz, aggasztó a helyzet, próbáljunk meg mosolyogni, derűsen élni az életünket. A trieszti hónapok során rengeteg élő nyelvi kifejezést, utcai szlenget ismertem meg, ezeket be is építettem az általam használt nyelvezetbe, mégis ez a helyi bölcselet ragadt meg bennem a leginkább.

Sportriporterként hogyan kamatoztattad a kiváló angol-olasz nyelvtudásod?

Szerencsére több alkalommal is nagy hasznát vettem a gyermekkori erőfeszítéseknek. Soha nem gondoltam volna, hogy a lefekvés előtt bemagolt tizenöt-húsz angol vagy olasz szó, a tömegközlekedési eszközökön átolvasott külföldi cikkek, illetve a nyaralások alatt kiolvasott angol és olasz nyelvű Agatha Cristie-regények ilyen sokat jelentenek majd azokban a helyzetekben, amikor nincs idő gondolkodni, azonnal beszélni kell. David Beckham, Francesco Totti, Ronaldinho vagy Michael Schumacher egy pillanatra sem állt volna meg, ha nem szólítom le bátran és határozottan.

Tényleg, hogyan is lettél Te sportriporter az angol-olasz diplomáddal és a focis múltaddal a hátad mögött?

Igazság szerint nehezen emésztettem meg, hogy nem én leszek az új Détári Lajos. 1994-ben abbahagytam a labdarúgást, mert fontosabbnak tartottam a tanulást, de a sporttól sohasem akartam elszakadni. Imádtam Knézy Jenő és Vitray Tamás közvetítéseit, titkon azt reméltem, egyszer én is a televízió közelébe kerülhetek. Szüleim beírattak az 1996-os atlantai olimpiai idejére kiírt nyári újságíró tanfolyamra, amelynek során tévés személyiségeket, sportolókat ismerhettem meg és a szakma rejtelmeibe is betekintést nyertem. Az egyetem mellett 2001-ben elvégeztem a Komlósi Oktatási Stúdió egyéves kurzusát, majd a Színes Bulvár Lapnál és a ferencvárosi kerületi televíziónál kaptam lehetőséget.

A Dunánál hogy kötöttél ki?

A fent említett napilapnál Riskó Géza úr volt a főnököm, aki 2005 utolsó napjaiban megkérdezte, nincs-e kedvem kipróbálni magam a Duna Televízióban. Amikor először beléptem az épületbe, a torkomban dobogott a szívem. Sápadtan léptem ki a liftből, ám hamar megnyugodtam és lassacskán megismertem a szerkesztőség munkatársait és a munkafolyamatot. A 2006-os labdarúgó-világbajnokság csodálatos élmény volt, 35 napon keresztül tudósíthattam a Duna Televízió nézőit Németországból. A pekingi olimpia pedig maga volt az álom. Nagyszerűen érzem itt magam, minden kihívást nagyon élvezek.

Hogy érzed magad a Dunasport csapatában?

Korábban öt évet töltöttem a napilap szerkesztőségében. Jól éreztem magam az újságírók között, a sport ott is egy külön szigetnek számított. Igazából nem tudtam, hogyan fogadnak a kollégák a Duna Televízióban, de azzal tisztában voltam, hogy egy munkahelyen mindig gyanakvóan néznek az újfiúra. Érkezésem óta eltelt három év és csak azt mondhatom, nagyszerű emberekkel dolgozhatok együtt, néhányukat a jó kollegális viszonyon túl barátomnak tartom. Imádom a munkám, ez egyben a hobbim is. Nagyon nehéz olyan sporteseményt mondani, amire ne mennék szívesen. Persze a futball a legfontosabb számomra, sohasem problémázom, ha asztalitenisz, úszás, lovaglás vagy tenisz a téma. Az eseményeken dolgozom, de nagyon élvezem, hogy személyesen láthatom a legszebb jeleneteket és hivatalos keretek között beszélhetek is a mérkőzések főszereplőivel.

Eddig valóra váltak az álmaid?

Szívemre teszem a kezem. Ha négy éve valaki azt mondja nekem, hogy a világ három legfontosabb sporteseményéről tudósíthatok, megajándékozom egy láda pezsgővel és elköszönök tőle. A németországi foci vb, a svájci-osztrák foci Eb és a pekingi olimpia nem más, mint az én mesterhármasom. Ez a három esemény minden sportújságíró álma. Természetesen itt nem érhet véget az élet, hiszen rengeteg új kihívás, új mérkőzés, új szakmai feladat vár rám. Állok elébe!

Miért érdemes ezt a szakmád űznöd? Melyek a legszebb pillanatok?

Talán azok a pillanatok, amikor az embert a hideg rázza a kilencven ezres futballstadionban, az uszodában, ahol másodpercekkel korábban olimpiai bajnok lett a magyar férfi vízilabda-válogatott vagy a leghíresebb sportolók társaságában, amikor az ember azt mondhatja, ez igen, érdemes volt ennyit jegyzetelni, figyelni, tanulni. Hogy egy ilyen varázslatos pillanat részesei legyünk, ahhoz nagyon hosszú út vezet, amelynek során olykor csalódások, bosszúságok is érhetnek. A vége azonban mesés. Ilyen egy picit megáll az idő. Nekem Berlinben, Zürichben és Pekingben egy ezredmásodpercre tényleg megállt a világ.

Gondolom, nem tévedek, ha azt mondom, a 2006-os vb volt a legnagyobb élményed, mint sportriporter.

Igen, egyértelműen a 2006-os berlini világbajnoki döntő volt az, amelyen az olaszok büntetőkkel legyőzték a franciákat. A pekingi vízilabda-döntő is feledhetetlen élmény volt, csakúgy, mint Lothar Matthäus barátsága és a futballválogatottal töltött izlandi munkakirándulás, a Roma-mérkőzések, a Milan-meccsek. Mindezekhez persze az is nagyon kellett, hogy sohasem panaszkodtam, amikor a szerkesztő egy REAC-Diósgyőr találkozó vagy a junior tornászválogatott edzésére küldött ki.

A pekingi olimpián milyen élményekkel gazdagodtál?

A mai napig képtelen vagyok felfogni, mi is történt velem a világ másik felén három és fél héten keresztül. Kínában jártam, aktív szereplője lehettem az emberiség legcsodálatosabb rendezvényének. Melczer Zsolt kollégámmal az időeltolódás miatt szinte csak órákat aludtunk, interjúkat készítettünk, vágtunk, tudósítottunk. Valami megmagyarázhatatlan lendület hajtott minket előre, minden percben egy csodát éltünk meg. Néha visszanézem a Madárfészekben, a bokszcsarnokban, a Tienanmen-téren vagy a Nagy Falnál készített fotókat és alig hiszem el, hogy ilyen lehetőséget kaptam az élettől. Hihetetlen, megismételhetetlen élmény volt. Persze rengeteg munkával.

Belefognál valami újba, amit eddig még nem próbáltál?

Kipróbáltam az újságírást, a rádiózás, a televíziózást, az internetes hírszerkesztést. A Duna Televíziónál nagyon megszerettem a riporteri műfajt, a műsorvezetést, a szerkesztői munkát. Természetesen szeretném folytatni ezt a munkát, de még arról sem tettem le, hogy egyszer angol vagy olasz tolmács legyek. A tanulás, a szorgalom sosem alszik ki.

A sport mellett táncolni is szeretsz, hova jársz bulizni?

Az utóbbi másfél évtizedben több fővárosi szórakozóhelyen megfordultunk a barátokkal, elsősorban a főiskolás-egyetemi bulikat kedveljük. Budapest tavasszal és nyáron is csodálatos város, amikor a Duna-parton, a lágy szellő és a kellemes zene mellett nyitott helyeken szórakozhatnak az emberek.

 

Az interjút Pozderka Ivett készítette.

A fotók Gaál Barna munkái.