Machu Picchuba eljutottál már? Több helyen olvastam, hogy ez életed egyik nagy álma.

Sajnos még nem, s ennek egyetlen oka van, az, amit Montecuccoli mondott, hogy mi kell a háborúhoz: pénz, pénz, pénz. De továbbra sem adom fel. És nem adom fel a legújabb dokumentumfilm álmomat sem, a svájci hun völgybe szeretnék eljutni. Tavasszal meghívtak a zürichi magyarok, hogy tartsak ott egy előadást „A médiáról, a magyarságról és Erdélyről másképp”, s felhívták rá a figyelmemet, hogy a svájci Wallis tartományban van egy hun völgy. Már a XVIII. században Jean Jacques Rousseau is felfigyelt rá, hogy ott nyolc településen olyan emberek laknak, akiknek a testalkata eltér a többi településen lakókétól - és ráadásul rendkívül vendégszeretők. Ma már kutatók sokasága feltételezi, hogy ezek az emberek hun származásúak. Attila catalaunumi csatája után – ami eldöntetlenül végződött –, a svájci-olasz határnál ugyanis ott maradt egy hun csapat. Én is utánanéztem a Széchényi könyvtárban az irodalomnak, és amint megtudtam, szerológiai vizsgálatokat is végeztek az ottani embereken. Kiderült, hogy tényleg van hun származás bennük, és a testalkatuk is hasonlít azokéra, ahogy annak idején leírták a hunokat. Sőt, az ételkultúrájuk - pácolják a húst-, és a népművészetük is: van életfa, rovásírás, tulipán, és ráadásul a nyolc település neve többnyire úgy végződik, hogy szék. Mint Udvarhelyszék. No, ezek egy zárt völgyben vannak, oda szeretnék eljutni és a Machu Picchura.

Több kényes témához is hozzányúltál pályafutásod során, ilyen például a Hagymakupolás honfoglalás, mely a romániai ortodoxia erdélyi terjeszkedéséről szól. Milyen visszajelzések érkeztek ezekre a riportokra? Ért emiatt valaha atrocitás?

Én inkább úgy mondanám, hogy több tabutémához is hozzányúltam. Ilyen volt, amikor bukaresti magyar tévés koromban a csíki bicskás riportot megcsináltam, mert a nyilvánosság előtt akkor hangzott el először, hogy a székelyek nemcsak székelykapu-faragásra és szalonnázásra használják a bicskát, hanem néha embert is ölnek vele. Azt hiszem, 1979-ben 16 halálos bicskázás volt Felcsíkon - ez engem akkor nagyon feldühített. Megcsináltam a riportot, Bodor Pál, a szerkesztőség vezetője le is adta, de utána egy jó ideig mindig küldött velem egy kollegát, ha a Székelyföldre mentem… Ez volt az egyik tabutéma. A másik, amikor - a Kaláka című ifjúsági közösségi műsorunkba - a klézsei csángó magyarokat áthívtam Udvarhelyszékre: akkor látta az erdélyi magyar néző, hogy ezek a romános, katrincás asszonyok magyarul énekelnek - és olyanok, mint mi. Akkor Bákóban az első titkár asszony összetépte a bukaresti tévés igazolványomat, hogy itt nincsenek csángók. Felültetett a vonatra, vissza Bukarestbe, de én a másik oldalon leszálltam, és Klézséről elhoztam ezeket az asszonyokat. A Hagymakupolás honfoglalást pedig - az ortodoxia erdélyi terjeszkedéséről - már a Dunában készítettem el. Most már egyre több szó esik erről a sajtóban: az utóbbi húsz esztendőben 2600 görögkeleti templom épült, és ezek zöme Erdélyben. Ha a riportnak, s a mostani összefogásnak csak annyi hozadéka lesz – mert az ember mindig azt szeretné, ha számottevő eredménye lenne a munkájának –, hogy most Nyárádszeredában a jelenlegi két hagymakupola mellé nem építik fel a harmadikat, azt már eredménynek tartom. 

Sümegen születtél, mégis Erdélyt vallod otthonodnak. Mikor költöztetek át a Székelyföldre?

Édesapám magyar katona volt a 2. világháborúban, és Sümegen állomásoztak. Mikor véget ért a háború, az erdélyiek egy része ott maradt, köztük a szüleim is. Én ott születtem, de azután 2-3 évre rá visszamentünk Erdélybe.

A líceumot Marosvásárhelyen végeztem, Kolozsvárt pedig a Babeş-Bolyaiba jártam, s remek tanáraim voltak. Marosvásárhelyen az osztályfőnököm magyaróra előtt mindig felíratta a táblára a József Attila idézetet: „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”. „Feltarisznyáztak” akkor bennünket: kaptunk egy olyan fajta érzelmi, szellemi töltést, ami máig él bennünk.

Milyen érzésekkel költöztél később vissza Magyarországra?

Amikor kitört az úgynevezett nájlonforradalom - ez ’89 decemberében történt, mi pedig ’89 februárjában jöttünk át Magyarországra -, akkor én ’90 januárjában visszamentem Erdélybe, és a Magyar Televíziónak forgattam egy háromrészes filmet, Jelentés Erdélyből címmel (amiért Nívódíjat kaptam Nemeskürty Istvántól). Akkor rögtön jelentkeztem Bodor Pálnál, a Román Televízió bukaresti magyar adásának főszerkesztőjénél, hogy vissza szeretnék menni. És Bodor - nagy tapasztalattal - azt mondta: Zoli, várjunk még egy kicsit. Utána jött a gyertyás tüntetés februárban Marosvásárhelyen, ahol Sütő Andrásnak kiverték a fél szemét, majd a Fekete március… s aztán én valahogy itt ragadtam Magyarországon. A belpolitikai élet itt is rendkívül forró lett: ahogy alakultak a pártok, ahogy megkezdődött a rendszerváltás… nagyon izgalmas korszak volt. Akkor pedig már nem kívánkoztam vissza.

Olyan elismert mestereid voltak Bukarestben, mint Bodor Pál (Diurnus). 

Bodornak az ujjbegyében volt a riportmesterség csínja-bínja. Van egy aforizmája, nem biztos, hogy jól idézem, de megpróbálom, mert erre tanított bennünket is. Valahogy úgy szól, hogy tégy bármit, lesz, akinek tetszik, lesz, akinek nem. Lesz, aki szeretni fogja, lesz, aki nem. De te csak jó iparos módjára mindig a szándékaidra légy büszke. Annyira szerették egyébként akkoriban a műsorainkat, hogy a kis magyar városkákban hétfőnként háromtól hatig – akkor volt a magyar adás – elnéptelenedtek az utcák.

Jól érzem, hogy ez is közrejátszott az Arcélek című, Duna Televíziós műsor életre hívásában? Kiváló mestereid voltak, ezért fontos neked, hogy példaképeket mutathass be a nézőknek.

Így van, mert az az igazság, hogy én még mindig kíváncsi vagyok a velem szemben álló emberre: a gondolataira, hogy mi van a gondolatainak, cselekedeteinek a hátterében... Úgy tartom, hogy a riporter addig riporter, amíg kíváncsi, amíg felkészül. Az Arcélekben pedig olyan embereket szólaltatok meg, akik a közösségért tesznek valamit. 

A Duna Televízió alapító tagjaként mi mindent jelent számodra a Nemzet Televíziója?

Amikor 1989 februárjában átjöttem Erdélyből – két gyerekkel, két bőrönddel, egy vonaton – egy kömívesbrigádhoz kerültem Hatvanba. A feleségem orvosnő és ott, a nővérszálláson találtunk szállást és menedéket. Egy ideig különböző stukkódíszeket tettem fel, utána hívott a Kossuth Rádió dolgozni, de lényegében a ’92-ben induló Duna Televíziónak köszönhetem azt, hogy a családom talpra állt és megalapozta a jövőnket. Ugyanakkor a Nemzet Televíziójának köszönhetem azt is, hogy az elmúlt 18 esztendőben olyan műsorokat szerkeszthettem és vezettem, amelyekben megélhettem a magyarság együvé tartozásának csodálatos pillanatait itt, a Kárpát-medencében: ezek voltak a nemzeti ünnepeink. És tény az is, hogy a Duna Televízió nem csupán egy műsorokat sugárzó és híreket közlő csatorna, több annál: egy nemzeti intézmény, amely egységes nemzeteszményt sugároz. Csodálatos közösség a szerkesztőktől a műsorvezetőkön át a díszletmunkásokig. Itt az embereknek van elhivatottságuk: tudják, hogy mit csinálnak és főként tudják azt, hogy miért csinálják. 

Milyen terveid vannak a jövőre nézve? 

Nem tudok meglenni munka nélkül; továbbra is a Duna Televíziónak dolgozom, nem megyek nyugdíjba, ezért nem is élek azzal a bizonyos szép anyagi juttatással, ami az örökös tagsággal jár. Amíg kezembe tudom fogni a mikrofont, addig végzem a munkámat. És amíg engedik.

Az Arcéleket továbbra is szeretném csinálni, és van egy portréfilmem is, az Odzsa-Színház, amit hamarosan bemutat a Duna Televízió. Ez Szabó József rendezőről szól, aki a hetvenes-nyolcvanas években Erdélyben korszakos színházi produkciókat hozott létre, többek között Az ember tragédiáját, Sütő-, Bálint Tibor-darabokat állított színpadra, aztán a veszprémi színház főrendezője lett. Jelenleg Írországban él, 82 éves, teli energiával, s nagy vágya, hogy a Tragédiát megrendezze angol nyelven - így ugyanis, számomra is hihetetlen módon még nem játszották sehol. Szeptember 27-én, magyarországi idő szerint este fél kilenckor láthatják a nézők a portréfilmet. És persze szeretném megcsinálni a svájci hun völgyről szóló filmet is.

Meglepett, hogy megkaptad az Örökös tagság díjat? 

Igen, mert utoljára Sára Sándortól kaptam kitüntetést a Duna Televízióban – kívülről számtalan intézménytől vehettem át hivatalos elismerést az évek során, ilyen volt a Sajtótisztességért-díj, vagy a Julianus-díj a csíkszeredaiaktól, otthonról –, úgyhogy már kicsit úgy is éreztem, hogy úristen, nem jól végzem a dolgom? Ezért meglepett, de nagyon jól esett. A 40 éves munkám megkoronázása.

Hol van számodra a haza?

Tudod az az igazság, hogy én legjobban útközben szeretem. Igazán. Mikor itt vagyok, akkor vágyom oda, jó elutazni, mikor ott vagyok, akkor már vágyom vissza - de útközben a legjobb. 

Hogyan látod a Székelyföld jövőjét?

Azt hiszem, számukra ezek az évek vízválasztóak lesznek. Hogyan tovább: Székelyföld egy rezervátum lesz, vagy úgy globalizálódik, hogy eltűnnek a székely kultúra legnemesebb értékei. Én azt mondanám, ha visszatalál a székely ember a természethez, a vízhez, a földhöz és a fákhoz, akkor meg tudja őrizni a legjobb értékeit.

Erdős Zsófia

Az előző interjút megtekinthetik: itt.