Miért írod rövid „o”-val a neved?

Amikor megszülettem, a szüleim nem tudták, mi legyen a nevem. Édesapám szerette volna, ha a Krisztina nevet kapom, mert apai nagymamámat Krisztinának hívták, igen ám, de Krisztina napon születtem, milyen dolog az, ha egy gyereknek ugyanazon a napon van a születés- és névnapja. Így a Krisztina név kiesett. Anyukám Csillát szeretett volna, mert a bátyámat Csabának hívják és Csaba meg Csilla az olyan jól hangzott. De ez apukámnak nem tetszett. Azon a napon, amikor megszülettem - különös módon éppen apai nagymamám születésnapjára esett - a kórház összes lány újszülöttjének a Mónika nevet adták. Nem tudom, mi lehetett a levegőben, de anyukám is elcsábult. Egy dologban azonban különböztem a többiektől, az én nevemet rövid "o"-val anyakönyvezték, talán a sietségben, talán figyelmetlenségből, nem tudom, mindenesetre ehhez a kis "különbséghez" régóta ragaszkodom. Amikor a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának munkatársa lettem, Bán János volt a televízió vezetője. Képernyős voltam, nemcsak híradót, hanem többféle műsort is vezethettem és szerkeszthettem és természetesen mindenütt rövid"o"-val írták ki a nevemet. Egy alkalommal, egyik adás utáni értékelésen Bán János szóvá tette, hogy nem jól van kiírva a nevem, hibás. Megjegyeztem, hogy nekem ez a nevem, amiből óriási vita kerekedett, amely a sírásig fajult. Bán János később bocsánatot kért tőlem, és arra kért, legyen a művésznevem a "Mónika", mert a nézők nem tudhatják, hogy engem rövid "o"-s Monikának hívnak és azt hiszik, hogy nem tudnunk helyesen írni....Akkoriban, Szegeden tehát hosszú ó-val írtam a nevem...

Tudtad, hogy a Wikipédián van egy saját szócikked?

Igen. Egész jó. Valaki összeollózta a rólam írt dolgokat és feltette a netre. Egyszer anyukám jelezte, hogy valamelyik barátnője megtalált és milyen jó a kép rólam… No és persze megkért, hogy vegyem le az évszámokat, mert nem akarja öregíteni magát. Mire megjegyeztem, hogy fogalmam sincs, miről beszél, mivel nem én írtam.... Az ilyen technikai dolgokhoz nem értek, nem tudom, hogy csinálta az illető, de annyi bizonyos, hogy figyelemmel kíséri a pályafutásomat, mert egészen új dolgokat is találtam, olyan momentumokat, amelyek nem is olyan régen történtek... Például írt arról az eltűnt kislányról is, aki a Család-Barát egyik adása után pár órával nézői betelefonálás útján megkerült...

Debrecenből, a Református Kollégiumból miért pont Szekszárdra mentél továbbtanulni?

Nem volt bátorságom egyetemre menni. Mindig azt szajkózták, hogy aki egyházi suliba jár, azt úgysem veszik fel egyetemre, főleg, ha tanár akar lenni. És önbizalmam sem volt. Jó tanuló voltam, elsősorban a humán tantárgyakat szerettem, a matek-fizika-kémia nem az én világom. Azért Szekszárdra jelentkeztem, mert épp a beadási határidő előtt valamivel meglátogatott Debrecenben egyik nagybátyám, aki énektanár volt azon a bizonyos főiskolán és megkérdezte, mit akarok csinálni, hová akarok továbbmenni. Azt mondta, gyere hozzánk, és én gondolkodás nélkül válaszoltam, hogy jó, megyek. Az osztályfőnököm sem értette, miért fősulira megyek, mondta is, hogy: "Monika, túl alacsonyra helyezed a lécet, nem gondolod?". Mire én azt feleltem neki: "Tanár úr, sosem voltam jó magasugrásból". Aztán maximális pontszámmal felvettek és kiváló minősítéssel lettem az, aki...

A magyar-ének szakot is nagybátyád miatt választottad?

Hat éves koromban elhatároztam, ahogy kis pápaszemesen ültem két hosszú hajfonatommal legkisebbként, alig 19 kilósan a 2. padban, hogy én tanító néni leszek, olyan, mint az én tanító nénim... Erős, sudár, igazságos és jó. Ezt akartam csinálni. Aztán elfelejtődött ez az egész, és amikor menni kellett, nem tudtam, merre is legyen az előre. Igazság szerint pszichológus szerettem volna lenni. Valahogy mindig mindenki megbízott bennem és anélkül, hogy kérdeztem volna, rám merték bízni legféltettebb titkukat az emberek. Egyszer egy néni a vonaton Debrecen és Cegléd között úgy megkedvelt, hogy örökbe akart fogadni, de mielőtt elváltunk, a lelkemre kötötte, ha egyetemre megyek, csak Pestre menjek, mert ő szeretné, ha mellette lennék... A fősuli első évében átmehettem volna pszichológiára, mivel mindenből színjeles voltam, de eltoltam. Azt mondtam, majd ha elvégzem, utána... Aztán maradhattam volna a főiskola pszichológia tanszékén is... hívott az egyik tanárom, de nem, Monika mindig a nehezebb utat választja... majd én megmutatom, majd munka mellett, mert én nem leszek a szüleim terhére... aztán másként alakult. Azért lettem ének szakos, mert a nagybátyám is énektanár volt. Csodálatos hangja van. Nekem sosem volt szép hangom, a minősítés szerint tiszta, de halk. Valójában hihetetlen, hogy én éneket is tanítottam, ha elmesélem a következőket. Hat éves koromtól sírógörcsöt kaptam, ha másnap az órarendben énekóra jött, annyira féltem az énektől. Aztán szüleim beírattak egy zeneiskolába, szolfézsra és hegedűre és két év múlva már én voltam az, aki az új dalokat előénekelte az osztálynak... De sosem voltam annyira oda az énekért... Nem tudom, azt hiszem, nem lennék még egyszer énektanár, a mai gyerekek nagy részének már nem jelent semmit az ének... Ha arra gondolok, hogy egyik tanítványom a szülői értekezleten annyit mondott az apjának, "ahhoz a tanárhoz nem kell odamenni, az csak az énektanár..." akkor nem lelkesít a tanítás. Ennek a diákomnak az édesapja egyszer azt tanácsolta, pofozzam meg nyugodtan a gyerekét, ha rendetlenkedik énekórán, otthon is ahhoz szokott...  Amikor szerződtettek, azt mondta első igazgatóm, hogy készüljek fel, a gyerekek nem szeretnek énekelni, nem szeretik az énekórát. Eddig képesítés nélküli tanáraik voltak. Két évig tanítottam abban az iskolában és két kórust csináltam, a gyerekek pedig szerették az óráimat. Egyik kislány úgy szaladt utánam szünetben, hogy "kezicsókolom Monika ének tanító néni, mikor lesz énekóránk?"

Sok város szerepelt eddig az életedben. Szeretsz utazgatni, váltani?

Egyszer Zelnik Józsefről, a Duna Televízió első elnökéről készítettem portréfilmet, aki nem egy "könnyű" ember. Amikor megpróbáltam megismerni, lelkesen mesélt az utazásairól... Kiderült, hogy nagyon szereti az idegen tájakat, de csak filmen, "virtuálisan" utazik, mert nincs ideje valóban végigjárni az általa csodált helyeket. Nagyon szívesen utazgatnék, ha tehetném, de egyelőre nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Sem időm, se pénzem nincs erre. És valójában azt hiszem, kicsit "röghöz kötött" is vagyok. Nagyon szeretem a szülőhazámat és feltett szándékom, hogy minden kis szegletét megismerjem! Nem azért mentem és éltem annyi városban, mert szeretek utazni, mondjuk úgy, így hozta a sors. Sok embert megismertem és sokféle gondolkodással találkoztam, segített megérteni az embereket, sokkal toleránsabbá tett. És nagyon szeretem nézegetni, figyelni az ismeretleneket. Minden tájon, országrészben másmilyenek az emberek, még az arcformájuk és beszédük, hanglejtésük is, hát még a gondolkodásuk... Nagyon érdekes dolgok ezek!

Mit tartasz eddigi pályafutásod legnagyobb szakmai sikerének?

Legnagyobb siker? Hm…Talán a hitelesség! Amikor még újságíróskodtam, a kiadó tulajdonosa azt mondta, akármit írok, biztos, hogy nem ferdítem el a valóságot, "te vagy itt az egyetlen hiteles ember" - mondta akkor nekem, alig 23 évesen. Aztán később is éreztem, hogy ez az én utam, akkor, amikor rádióztam és akkor is, amikor elkezdtem a tévézést. Egyszer, egy nyáron felhívott egy volt riportalanyom azzal a kéréssel, hogy lesz egy esemény, menjek ki forgatni. Mondtam neki, hogy sajnos idő közben megszűnt az a műsor, de szívesen ajánlok más kollegát. Azt válaszolta, mást nem kér, köszöni szépen. Ez a siker. Aztán az is siker, amikor az ember utazik a Szeged-Kiskunhalas közti távolsági buszon és azt hallja, ahogy mögötte két ember az ő műsoráról beszélget... És az is jó, amikor egy műsor kapcsán segíteni tudunk valakinek. Nemrég egy ismétlő Család-Barát műsorunkat a tengeren túlon látta valaki és felajánlotta a bemutatott, nagyon rossz helyzetben élő családnak a segítségét. És a megkerült kislány... amikor a szülők az adás után pár órával visszakapták két hónapja eltűnt 13 éves gyermeküket. Ezek jelentik számomra a sikert. És bár nem lettem pszichológus, azt hiszem, ezekben az élethelyzetekben is van mit tanulni, sokat erősödtem és talán értem is általuk az utóbbi 10 évben.

Van olyan kihívás, ami nagyon vonz, de még nem valósulhatott meg az életedben?

Kihívás? Igen! Több is van! Szeretnék iskolát alapítani és könyvet- könyveket írni. Az utóbbit már elkezdtem, de mivel mindennap dolgozom, sőt, tavaly még nyáron sem voltam szabadságon, nincs időm írni... azért nem adom fel! A másik kihívás az iskola. A hazai iskolarendszer nem készült fel arra, hogy az átlagtól eltérő, de nem súlyosan fogyatékos gyermekeket nevelje, oktassa. Azt mondják "integrált oktatás". Így próbálják ezeket a kissé "más" gyermekeket a többi gyermekhez "felzárkóztatni", azért teszem csupa macskakörömbe e szavakat, mert nézőpont kérdése, hogy kit, kihez zárkóztatunk fel és kit nevezünk másnak vagy az átlagtól eltérőnek... A gyakorlatban - tisztelet a kivételnek - valójában alig -alig folyik valahol komolyan ez az integrált oktatás. A pedagógusokat ugyanis nem erre képezték ki. Ezért nem is várható el tőlük, hogy megértsék, ha egy gyermek kiválóan szaval, hogy lehet csak 50%-os a beszédértése és miért fordul maga ellen, ha mások csúfolják, ezzel bizarr magatartást produkálva... Mivel gyermekemnél az asperger szindrómát diagnosztizálták hosszú évek kálváriája után, azt hiszem, pontosan tudom, hogy mások, akik hiperaktivitással, mozgásproblémákkal vagy egyéb nehézséggel küzdenek, mit élnek át, amikor óvodát vagy iskolát kell választaniuk gyermeküknek... 2005-ben jött a felismerés, hogy valamit ki kellene találni. Beszéltem intézményvezető gyermekpszichológussal, aki szerint Magyarország fényévekre van elmaradva az oktatás terén a "Nyugattól". És beszéltem a Református Zsinat lelkészi elnökével is, aki maximálisan támogatná elképzeléseimet. Egyelőre mérlegelek, figyelek és kivárok. A jelenlegi helyzet nem alkalmas ilyen horderejű döntések meghozatalára, de nem teszek le tervemről és bízom benne, hogy nem leszek-maradok egyedül ezzel az elképzelésemmel!

A műsorok vezetése vagy inkább azok szerkesztése áll hozzád közelebb?

Mindig a szerkesztés állt hozzám közelebb, abban úgy érzem, teljesebb lehet az ember. A műsorvezetést is csináltam a tv-hez kerülésem kezdetétől, de önmagában az nem lenne számomra kihívás. Mindig utáltam, ha fényképeztek, azt is, ha a figyelem középpontjába kerültem, ezért hihetetlen, hogy ilyen munkakörben tevékenykedem. Sosem hittem volna, hogy több ezres sportcsarnokban, nemzetközi egyházi konferencián vagy székesegyházban fogok órákig konferálni és műsort vezetni. És a legjobb az, amikor odajönnek az emberhez és azt mondják, olyan szépen beszélsz, köszönjük szépen!

Mi az, amire neheztelsz a média világában?

A felületesség, a szenzációhajhászás, a felejtés. Könnyen felkap, magasba röpít és gyorsan elfelejt... sokszor figyelmen kívül hagyja a média, hogy élő-eleven-érző emberekről van szó, azokhoz szólunk és nem mindegy, hogy partnereknek tekintjük-e őket vagy sem... Szóval utálom, ha átverik a nézőt, szerencsére ilyet magam körül mostanában nem látok, de volt olyan munkahelyem, ahol ez alapprobléma volt és minden hétvégén bőgtem otthon, hogy ezt nem tudom így csinálni... A pénz nem minden.

Melyik a kedvenc süteményed?

Ez övön aluli kérdés... Aki kérdezte, valószínűleg tudja, hogy édesszájú vagyok, Gombóc Artúr reinkarnációja... Na jó, csak vicceltem. Nagyon szeretem az édességet. Amikor diák voltam, elhatároztam, hogy az első fizetésemből annyi édességet veszek, amennyit csak tudok, és mind megeszem... Persze, nem így történt, de ez jelzi az édesség iránti elkötelezettségemet. Épp ezért kedvenc édességet megemlíteni nagyon nehéz! Hm. Lássuk csak! Tiramisu, de olyan, amelyik "tocsog" az alkoholban és a piskóta fölött vastagon áll a habos-tejszínes sajtkrém... és a túrógombóc. Nagyon szeretem. Szegeden a Tisza parti halász- csárdában olyan óriásit adnak, mint a megrendelő feje és olyan lágy, hogy az ember szájában valósággal olvadozik a túrós-vaníliás finomság. Képtelenség megenni, de otthagyni bűn... Hm... Régen jártam Szegeden... aztán szeretem a marcipánt is, minden mennyiségben és a szabadkai Bódis cukrászda csokis-piskótás-rumos különlegessége is a kedvenceim közé tartozik a kandírozott narancshéjjal együtt... Egyszer, talán negyedik gimis voltam, amikor osztálykiránduláson azt mondta az osztályfőnököm, aki nem győzte nézni, ahogy majszolom a mogyorókrémet a sok csoki után, hogy "Monika, neked cukrászhoz kell férjhez menned, különben kieszed a férjedet a vagyonából"... Lehet, hogy meg kellett volna fogadnom a tanácsát?

Következetes vagy a gyereknevelésben?

Gyermeknevelés... ez nehéz kérdés. Csak egy gyermekem van, és azt hiszem, néha nagyon elkényeztetem, máskor meg lelkiismeret furdalásom van, hogy nagyon szigorú vagyok vele. Fogalmam sincs, hogy jól csinálom-e. Nincs összehasonlítási alapom, mondjuk úgy, hogy ösztönösen csinálom és a lehető legjobbat szeretném a gyermekemnek, ezért néha, azaz inkább gyakran van lelkiismeret furdalásom, ha nem tudok vele annyi időt tölteni, amennyit ő igényelne. Mivel bizonyos dolgokban kiemelkedő, másban pedig még nem hozza a korosztálya képességeit, van mit csinálnunk. Folyamatos fejlesztés az élete, ezt igyekszünk úgy csinálni, hogy ne érezze tehernek. Ha azt vesszük, hogy honnan indult és hogy most hol tart, azt hiszem, jól csináljuk, de az ember sosem lehet elégedett! Arra "gyúrunk", hogy egyre bátrabb legyen és hogy majd önállóan is képes legyen megállni a helyét a világban...

Mit jelent számodra a hit?

A hit? Számomra ez nagyon nehéz kérdés. Nem maga a hit kérdése, mert az tiszta sor, az ember hisz, és a hite valóban megtartja a legnehezebb időkben is. Inkább a körülmények azok, amelyek minduntalan megpróbálják az embert. Amikor az egyházi suliba jelentkeztem, azt kérdezték felvilágosult osztálytársaim, hogy akkor te apáca leszel? Mire én felvilágosítottam őket, hogy nem leszek az. Aztán majdnem mégis az lettem, de ez hosszú történet! Azt hittem, az egyházi iskola olyan, ahol csupa "jó", minden "emberi gyarlóságtól " mentes ember munkálkodik, hogy mi is még jobbakká legyünk... Aztán szembetaláltam magam azzal, ami mindenütt megvan, hazugsággal, emberi gyarlósággal és kicsinyességgel és rájöttem, hogy nem az egyes embert kell néznünk, hanem mást. Nem az intézmény jelenti az Istent, hanem ott belül kell keresgélnünk és nem az egyes ember cselekedetei alapján kell megítélnünk ezt az egészet. Bár csalódtam az egyházi iskolában, hamarosan mégis minden idegszálammal kapaszkodtam, hogy visszamehessek oda. Különös, de biztonságot is jelentett az egyházi iskola, a teológia, ezért nem csodálkozhattam, amikor egy későbbi érettségi találkozónkon már az osztály fele járt a teológiára. Más is nyilván megélte ugyanazt, amit én. A "kinti rossznál" sokkal jobb volt a benti biztonság... Amikor gólyatábor után első napomat töltöttem a főiskola kollégiumában, alig 18 évesen napirend és kimenő korlátozás nélkül, azt csinálhattam, amit akartam, kicsit megrémültem, hogy ez a szabadság és örömmel-félelemmel vegyes érzéssel, bőgve bámultam magam elé, mert hihetetlen volt, hogy azt csinálhatok mostantól, amit akarok! Nem kell élére vasalni a plédemet, fél ötkor az íróasztalom mellé ülni és mindent rendben tartani a szekrényemben és mindezért nem pontoz le egy ember és nem mondja többet azt, hogy te nem mehetsz ki arra a fél órára sem, mert rendetlen voltál... Ez is hozzátartozott a megélt dolgokhoz, de az is, amikor 9 évesen az iránt sóvárogtam, hogy csak meghalhassak, mert szeretnék már Jézus közelében lenni. Gyermeki bölcsességgel arra gondoltam, hogy nem lehetek öngyilkos, mert akkor nem odakerülök, de milyen nehéz lesz kivárni azt az időt!

Különös, de mindenhol kívülálló voltam. Diákként szentfazéknak hittek, mert "onnan jöttem", aztán a volt diáktársaim körében meg én lettem a "tévés", valahogy mindig kicsit más. Tévésnek nem vagyok elég "tévés", refisnek meg nem vagyok elég "refis". (református gimnáziumi diák rövidítése). Hát így éldegélem meg a hitem, magamban, magamnak. Az is érdekes, hogy van egy kedves atya ismerősöm, Frajka Félix atya, akivel régebben sokat beszélgettem és bár nálunk nincs gyónás, végtelen bizalmat éreztem iránta és mindent meg tudtam osztani vele. Pedig ő katolikus. Amikor egy riport kapcsán megismerkedtünk, Félix atya megkérdezte tőlem, hogy milyen vallású vagyok, mire én rávágtam, hogy református vagyok, erre ő azt felelte, "érdekes, pedig nem is látszik". No, ezen nagyon jót mulattam... a "vastagnyakú kálvinistákon" ennyire látszik, hogy azok?! Szerettem volna egyházi suliban tanítani, jelentkeztem Szegeden a Karolinába, de reformátusokat nem vettek fel eleinte, később pedig, amikor értesítettek, hogy mehetnék, már megízleltem a tévézés csínját-bínját és valahogy nem akaródzott már tanítani.

Életemet mégis átszövi ez a két dolog, mert a Duna Televízióhoz is úgy kerültem, hogy a vallási szerkesztőség akkori vezetője Lehoczky Laci keresett meg, hogy volna-e kedvem csatlakozni a csapatához. Természetesen igent mondtam és nem bántam meg azóta sem, hogy a Duna Televíziót választottam immár több mint 10 éve hivatásom gyakorlása színhelyéül, mert amíg mindennap úgy tudok bemenni, hogy van mit csinálnom, és van értelme annak, amit épp csinálok, legyen az szerkesztés vagy műsorvezetés, addig úgy érzem, nem hiába teszem a dolgom...

Az interjút Szabó Kornélia és Pozderka Ivett készítette.