Nagyon sok szakterületen dolgozol. Mi a mozgatórugód?

 

 

Hát ez számomra is kérdés. Egyébként a különböző műfajokat mindig párhuzamosan műveltem. Szerintem egyik sem fontosabb a másiknál, és állandóan azt reméltem: valamelyikből majd kinő az, ami igazán nekem való. Mert mindegyikben van valami szép, és mindegyikről nehéz lemondani, habár kevés az időm ahhoz, hogy mindent kipróbáljak, és amit eddig csináltam, csak egy pici töredéke annak, ami igazán érdekel az életben. Most egyébként a gyerekeimnek szentelem időm nagy részét.

 

És hogy találtak meg a különböző feladatok?

 

Voltak olyan munkák, amelyeket én kerestem, és voltak olyanok, amelyeket a sors hozott. Az újságírás mindig nagy vágyam volt, de szerencsére ezért sem kellett senkinek az ajtaján kopogtatnom, a volt tanárom ugyanis éppen újságírót keresett, és én kaptam az alkalmon. Egy rövid ideig ez volt a fő tevékenységem. Természetesen tévézni is nagyon szeretek, mert ez mozgékonyabb tevékenység, ráadásul csapatmunka, és amikor ez a vágy kezdett mocorogni bennem, pont jött egy ilyen felkérés is. Aztán ott van a rádiózás, ami rendkívül intim műfaj, csak sajnos ez most pont hiányzik az életemből. Rádiózni egyszerűen imádok, mert ott ülni egyedül egy stúdióban, az különleges, semmihez sem hasonlítható állapot. Tehát mindegyik szakmának megvan a maga varázsa. Az pedig időnként kifejezetten előnyömre szolgált, hogy többféle műfajban is járatos vagyok.

 

Már egészen korán, 14 éves korodban műsort vezettél.

 

Az úgy volt, hogy a kedvenc ifjúsági műsoromba, az MTV Most című műsorába hirdettek próbafelvételt, amelyre azért jelentkeztem, mert rajongtam azokért az emberekért, akik ott szerepeltek, és azt gondoltam, jó lenne köztük lenni. Végül engem választottak. Álomszerű kezdés volt. Akkor még egyáltalán nem gondoltam arra, hogy később műsorvezetőként keresem majd a kenyeremet.

 

Gimnázium után a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanultál színművészetet.

 

Egy idő múlva úgy érzetem, nem elég kérdezgetni az embereket, mert az olyan, mintha csak ők dolgoznának, én meg semmit sem csinálnék. Akkor még nem gondoltam, hogy a műsorvezetés is szakma. Az akadémiára elsőre felvettek, de aztán elég gyorsan kiderült, hogy nem ez a nekem való foglalkozás, és végül televíziós-rendező szakon végeztem, mert rájöttem, hogy ez az én utam, és az, amit a gimnáziumban csináltam, nem csak hobbi volt.

 

Másoddiplomát a Corvinus Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán szereztél.

 

Igen, és büszke voltam magamra, hogy ezt az egyetemet is el tudtam végezni, mert tényleg nem az én világom, egész nap ülni egy könyv előtt, és magolni. Szakdolgozattémának viszont olyat választottam, amihez nem kellett könyvtárban ücsörögni. A budapesti diplomáciai épületek történetéről írtam, mert nagyon érdekel az építészet. Soha senki nem kutatta ezt a témát előttem, minden információt magamnak kellett kinyomozni, vagyis igazi újságírói munka volt. Ki is lógott a többi szakdolgozat közül. Amikor befejeztem, nagyon sajnáltam, hogy vége van, és szívesen írtam volna még többet az épületek történetéről. El is küldtem néhány kiadónak a dolgozatomat, hátha valahol azt kérik, hogy folytassam. Aztán az élet másfelé sodort, és nem foglalkoztam vele többet.

 

Hogyan kerültél a Duna Televízióhoz, és milyen műsorokat vezettél eddig csatornánknál?

 

Nagyon nagy szerencsém volt, mert politikai és közéleti témájú reggeli műsorral kezdtem a csatornánál, és lám, most azzal tértem vissza. Jelenleg a HATTÓL NYOLCIG egyik műsorvezetője vagyok. Hatalmas szakmai kihívás ez a reggeli műfaj, hiszen minden nap újra és újra neki kell futni, és minden egyes adást csak egyszer lehet végigcsinálni. Ez tehát nem az a fajta műsor, ahol egy bizonyos idő után hátradőlhetsz, és azt mondhatod: ó, ez már megy nekem. Minden nap kihívás, és épp ez az izgalmas benne. Örülök, hogy megint reggeli műsort vezethetek, mert nagyon szeretem, hogy az adrendalinszintem egyfolytában magas, és állandóan kihívásoknak kell megfelelnem. Egyébként a reggeli műsoron kívül főként kulturális magazinműsorokat vezettem korábban a Duna Televízióban: a Duna Mozi című műsort, a Szalont, valamint dolgoztam még a Dunatérben és a Kikötőben is. Egy ideig filmszerkesztő is voltam, mert a film a szakterületem.

 

Hogyan tudod összeegyeztetni a munkát családoddal, hiszen két kisgyermeket nevelsz?

 

Egyelőre még csak reggel vagyok távol, így aztán szinte egy teljes egész napom marad a fiaimra, akik most másfél évesek. Azonban még ehhez is kell segítség, mert a férjem is korán megy dolgozni, ezért hol egy nagymama, hol egy babysitter vigyáz addig a gyerekekre, amíg én a tévében vagyok.

 

Milyen volt abbahagyni az ikrek születése előtt a munkát, és milyen érzés volt most visszatérni a stúdióba?

 

Régóta szerettem volna gyereket, és nem esett nehezemre, hogy le kellett tenni a lantot. Héthónapos terhesen hagytam abba a munkát, akkor, amikor kezdett olyan alakot ölteni a testem, ami már nem volt képernyőképes. Egy évig csak a gyereknevelésre koncentráltam, és csak azután kezdett az ambíció újra mocorogni bennem. Amikor a fiúk egy évesek múltak, úgy éreztem: már abban a korban vannak, amikor kifejezetten jó nekik, ha nem csak velem vannak, és már nem sínylik meg, ha egy kis időre másra hagyom őket.

 

Egyébként könnyű az ikrekkel?

 

Jaj, nagyon elevenek, nagyon intenzív otthon az élet. Sokat rivalizálnak, mindig mind a kettőre oda kell figyelni. Ha felveszem az egyiket, a másik egy másodperc múlva már ott könyörög a lábamnál, hogy őt is emeljem fel. Ha azonban mindkettőt felkapom, verekedni kezdenek, és megpróbálják lelökni a másikat. Ilyenkor azt gondolom: milyen könnyű lehet annak, akinek csak egy gyereke van. Persze azért az nagyon jó, hogy ott vannak egymásnak, és csodálatos érzés látni, amikor egymásra nevetnek.

 

A filmeken és az építészen kívül van más hobbid?

 

Számtalan. Egyrészt magazinfüggő vagyok, rengeteg újságot járatunk, tele van a lakás lapokkal. Időnként azon nevetek, hogy már a gyerekeim is magazinokat lapozgatnak. De  nagyon szeretek olvasni is, esténként, amikor lefekszem, nem a tévére alszom el, hanem szépirodalmat olvasok. És van egy új szenvedélyem, megtanultam számítógépes grafikai programon rajzolni, és terveztem már meghívót, CD-borítót.

 

Paranoiád is van?

 

Gyűlölöm a csótányokat és más hasonló bogarakat, hisztériás leszek a látványuktól. Léteznek olyan tévéműsorok, amelyek arról szólnak, hogy hogyan győzzük le félelmeinket. Én nem tudnék addig elmenni, hogy le akarjam győzni. Az egész úgy kezdődött, hogy egyszer egy olyan lakásban laktam, ahol a szó szoros értelmében csótányinvázió volt. Képzeld el, hogy kimész a lakásod erkélyre, és azt látod: az egész fal tele van csótányokkal. Odahívtam egy fiú barátomat, aki szintén kiborult a látványtól. Az invázió után alig mertem esténként hazamenni, és az sem számított, hogy véglegesen kiirtottuk a bogarakat, amelyek aztán soha többé nem tértek vissza. Később el is kellett adnom a lakást, mert képtelen voltam ott maradni.

 

Milyen műfajokban próbálnád még ki szívesen magadat?

 

Mivel számomra még viszonylag új ez a reggeli műsor, ezért egyelőre az az első számú ambícióm, hogy ebben találjam meg a helyemet. Időbe kerül, amíg egy műsorvezető belakja a műsort, még akkor is, ha a téma vagy a stílus közel áll hozzá. Utána azonban nagyon jó, hogy van az embernek egy biztos helye, és nem kell újra és újra váltani. Azt szeretném: alakuljon ki az az érzés, hogy ez az én műsorom, én vagyok a műsorvezető, hogy uralom a helyzetet, és kellemes beszélgetéseket tudok folytatni a vendégekkel. Tehát pillanatnyilag nincsenek más irányú terveim. Bár egy filmekről vagy irodalomról szóló magazinműsornak valószínűleg nem tudnék nemet mondani.

 

 

Fotók: Békefi Dóra