Ki a kedvenc íród?

A klasszikusok örök értéket hordoznak; a drámaírók közül még mindig Csehov és Molnár Ferenc áll az én képzetbeli létrám tetején.

Többször említetted már, hogy nagyon közel áll a szívedhez szülővárosod, Szombathely. Amikor Budapestre költöztél, milyen nehézségekkel kellett szembenézned?

Egészen mások itt az emberek közötti távolságok, a kapcsolattartások; de leginkább az a nyitottság és őszinteség hiányzik, amit otthonról hoztam. Nálunk Vas megyében az ajtó mindig nyitva van, itt a fővárosban viszont megtanítottak bezárkózni - minden értelemben.

Mi az, amihez azóta is ragaszkodsz?

A magyar vidékhez. Az első években képernyőre kerülő” Dunások” közül én voltam az egyetlen vidéki. Egy erdélyi közönségtalálkozón ejtettem ki a számon először, és azóta is vallom, a legnagyobb „kisebbséget” képviselem: a mintegy 8 millió vidékit. A’92-es indulásunk óta sem változott meg bennem az, hogy szeretek vidéki emberek között lenni, hallgatni, meghallgatni őket. Közöttük nőttem föl, tőlük tanultam meg mindent, a kultúrafelfogásom és a világról alkotott képem alakulásánál is ők voltak jelen.

A televíziózás előtt mivel foglalkoztál?

A pályafutásom az egészségügyben kezdődött és ma is boldogan gondolok azokra az évekre. Rengeteget tanultam azon a területen, aminek ma is hasznát élvezem.

És persze ott volt a színház is…

Hivatásos előadóművész vagyok és ennek kapcsán több produkcióba is hívtak játszani. Színésznőként soha nem voltak hosszú távú céljaim, terveim, de mint a Szombathelyi Színházalapító Társaság tagjának, igen. Ma is boldog emlékeket és nagyszerű embereket őrzök a szívemben, akikkel jó 1,5 évtizedig éberen tartottuk a szombathelyi színház ügyét. Ha a ’90-es évek elején sikerült volna ez a tervünk, soha nem tudom meg, milyen egy olyan intézményben dolgozni, mint a nemzet televíziója. Az élet úgy hozta, hogy szülővárosom színházának premierjére meg se hívtak, de a nemzet – szerintem - legnagyobb kulturális intézménye alapjainak lerakásánál ott lehettem. A mai napig meghatározó ez az élmény és emlék.

Ezek szerint az a tény terelt másfelé az életben, hogy a szombathelyi színház akkoriban megmaradt egy szép álomnak... Mikor döntöttél úgy, hogy egy másik út után nézel?

1992. november 25-én. Az akkori Szombathelyi Közgyűlés úgy döntött, hogy nem kell Szombathelynek színház. Akkor már jó 1,5 éve dolgoztam a Szombathelyi Városi tv-nél, valamint az Ifjúsági Színháznál és úgy éreztük férjemmel, Bartók László Radnóti-díjas előadóművésszel, hogy nincs jövőnk a városban. Akkor jött a lehetőség… 1992. december 24-én már én mondhattam a híreket a Duna Televízió első adásnapján.

Hosszú Duna tévés évek után aztán közel egy évig nem láthattunk képernyőn. Ennek mi volt az oka?

2004 szeptemberétől egy tanévre beiratkoztam Moszkvában a Lomonoszov Egyetemre, két felsőfokú diploma után. Mivel állami támogatás nem volt, az összespórolt pénzemből csak egy tanévre futotta... Ez idő alatt rendszeresen hazarepültem, elsősorban a férjem, valamint a fellépések és egy svédországi színházi turné miatt. Végre eljutottam a Kaukázusba is, Grúziába. A terveim egy évre szóltak, mindenképpen hazajöttem volna – ráadásul a vízumom is lejárt, bár erős volt a csábítás, hiszen színház-közeli munkával akartak ott tartani. A másik csábítás a Duna Tv-ben ért, hiszen visszavártak kreatív feladatokkal. És épp ennek hiánya miatt tartottam magamnak kényszerpihenőt. Az addigi alkotó tevékenységeimet háttérbe szorították, és a mindennapi monoton „olvasó-beszélőgép” szerepkör helyett új kihívást kerestem. Az tán csak nem baj, ha tanul az ember? Aztán visszahívtak új feladatokkal és bizony nem kellett sokáig győzködni engem, az „ősdunást”.

Később rengeteg díjat kaptál. Melyikre vagy a legbüszkébb?

Valóban több Duna tévés és elnöki jutalomban részesítettek, de a 2008 novemberében kapott Szervátiusz-díj talán azért a legkedvesebb, mert külső szakmai vélemény alapján ítélték nekem és a díjátadásra eljöttek mostani kedves kollégáim és régi főnökeim is. Így a Duna Tv 16 éve akkor folyamatos egészként volt jelen, akárcsak a kollégákból áradó őszinte szeretet.

Hogyan tudod összehangolni a színházat a televíziózással?

Több társulattal is felléptem, de állandó tagként a Forrás Színházzal játszottam és utaztam végig Európát. Szép, izgalmas és veszélyes időszak volt. Volt néhány év, amikor könnyen összehangoltam e két hivatást, a Jókívánságok Határok Nélkül és a Kedves magazin műsor megszüntetése után kevés kreatív feladattal láttak el, így nem volt nehéz a másik szerelmemnek, a színháznak áldozni. És vallom, hogy előadóművészként lehetek jó televíziós szakember, de fordítva aligha. És a színpad könyörtelenebb, de legalább őszinte. Ez meg is magyarázza, hogy sok mindent hoztam a pódium világából, ami megkönnyítette a televíziós munkámat, de olykor meg is nehezítette.

Milyen jellegű műsorok vonzanak igazán. Többször is említetted, hogy kreatív feladatokra vágysz.

Kulturális területeken dolgozom, a Kikötő, a Kikötő Extra és a Színlap című műsorokban. A szívemhez azonban a produkciós, nagy élő műsorok állnak közel. A kihívások éltetnek, amibe más belepusztulna, ott én kivirulok – gondolok itt a helyzeteknek megfelelően alakuló, de professzionális szakmai felkészüléssel létrehozott nagy tematikus napokra, nemzeti ünnepeinkre, egy-egy rendhagyó műsorra (pl. a székelyföldi árvíz kapcsán létrehozott 16 órás élő adásra). Fontos számomra, hogy a műsornak legyen koncepciója, küldetése, mondanivalója, célja, előkészítése, és ehhez megfelelő szakemberek adják legjobb tudásukat egy csapatként. Így öröm a munka és ezt a nézők is megérzik. Hiszek ebben és ezt bizonyítja a Mentor – Magyar Csillagok és a Magyar Karácsonyok sikere (korábban a Rivalda műsora is). Soha ennyit nem dolgoztam egyetlen műsorral sem, mint ezekkel, de vendégeink és nézőink megérzik azt a rengeteg pozitív energiát és szakmaiságot, amit belefektetünk.

A színház vagy a televíziózás áll hozzád közelebb?

A színpadnak köszönhetem azt az állandó pozitív telítettséget, amit az „itt és most” érzete ad. A közönség a színházban rögtönítélő bíróságként működik. Azonnal ért és értet, érez és éreztet. Nem szabad hibázni és hazudni, nincs lehetőség javításra. Nyilván aki ezen értékek mentén szocializálódik, az a tv-be is ezt viszi át. Valószínűleg ezért idegenkedem az előre felvett műsoroktól, ami után ki lehet javítani a hibákat. Minden szép és hibátlan - csak nekem steril. Ezért szeretem még a hibáimat is, ha élő adásban történik. Jó, ha a nézőkkel együtt születik meg egy-egy érzés, gondolat. Persze nagyobb szakmai felkészültséget igényel és sokkal több energiát vesz el.

Ha nem dolgozol, mivel töltöd szívesen a szabadidődet?

Férjemmel, Lacival, húgommal, Judittal és sógorommal, Szilárddal, amint csak lehet, hazautazunk Vas megyébe kicsiny falusi parasztházunkba. Ilyenkor végre a saját ágyamban alszom! Sparhelten főzünk jó magyar csemegéket, bejárjuk a környéket, meglátogatjuk a szülőket és együtt vagyunk. Tavaly ment férjhez a húgom és kb. 4 hónapig készítettem neki a stafírungot. Hímeztem neki egy kalocsai mintás kötényt, és terveztem, hímeztem, horgoltam egy nagy ebédlőasztalra kalocsai mintás abroszt 6 szalvétával. (Ha ünnepeinken nem tudunk egy asztalhoz ülni, valahogy együtt legyen a család.) Én is kaptam nászajándékba anyutól hímzett terítőket. Gondoltam, hagyományt teremtek. A legmeglepőbb az volt, mikor nászéjszaka után a húgom megkért arra, tanítsam meg őt is hímezni, hogy gyermekeinek továbbvigye a „mi hagyományunkat”. De nem egy kolléganőm hordja az általam kötött felsőket, poncsókat…

Belekezdenél-e még valami teljesen új dologba?

Soha nem mondom, hogy igen, sem azt, hogy nem. Volt, amikor azért kényszerültem pályát módosítani, mert tőlem független külső erők arra kényszerítettek, hogy másokkal álljak egy mocsárban. „Elég tudást megszereztem már, több ide nem kell, miért nem elég ez nekem” - mondták. Azóta is, ha megérzem az állott víz szagát, keresem a következő lépcsőfokot hátra sem nézve.

 

 

Az interjút Pozderka Ivett készítette.

A fotók Gaál Barna munkái.