Szabadidődben - a sporton kívül - mivel foglalkozol még szívesen?

Ha több szabadidőm lenne, talán több hobbim is lenne. A kajakozást nem felejtettem el, kár hogy csak tavasztól őszig lehet csinálni. Szeretek moziba menni és a barátaimmal találkozni, de kikapcsolódásként is megnézek egy-két látványos sporteseményt.

Ha jégkorongról van szó, arról biztos, hogy Te tudósítod a Dunát. Miért szerelmesedtél bele ennyire pont ebbe a sportágba?

Mindig is szerettem a jégkorongot. Korábban a labdarúgás volt a kedvencem, de ez 5-6 éve megváltozott. Sokan azt mondják, hogy érthetetlen szabályai vannak a sportágnak és a korongot sem lehet látni. Aki viszont megszereti, az rájön, hogy a világ talán leglogikusabb, legigazságosabb szabályrendszerét foglalja össze a jégkorong. Nem véletlenül nevezik a 21. század sportjának a gyorsasága, a látványossága és a mérkőzéseket felvezető, valamint kísérő show-elemek miatt. Soha nem csalódtam a sportágban. A jégkorongozók, akár magyar, akár világhírű külföldi játékosról van szó, nem szállnak el a sikertől. Éppen azért nem, mert a sportág jellege ilyenre nevelte őket gyermekkoruktól kezdve. A mérkőzéseken mindent beleadnak, a feszültséget pedig olykor-olykor látványos verekedéssel vezetik le. De a találkozók után kevesen maradnak rosszban. Óriási fegyelem kell a játékhoz, a jégkorongozók pedig rendkívül őszinte emberek.

A hoki iránti elhivatottságod nem merül ki pusztán a sportműsor-szerkesztésben. Aktívan szerepet vállalsz a sportág népszerűsítésében is.

Szerkesztő-riporterként évek óta szoros kapcsolatot tartok fenn a Magyar Jégkorong Szövetséggel. A Duna Televízióban készített riportanyagaimmal elsősorban a nézőket szeretném tájékoztatni, de a sportág népszerűsítésének ugyanilyen nagy szerepe van. 2008 novemberében felkértek, hogy legyek a szövetség sajtófőnöke. Sok nemzetközi eseményen voltam már, és ezáltal sok tapasztalatot is gyűjtöttem, de egészen máshogy működik ez is a gyakorlatban. Mint minden másban, ebben is állandóan fejlődni kell.

70 év után ismét A-csoportos jégkorong világbajnokságra készülnek a magyar srácok. Az eseményről természetesen Te tudósítod a DunaSportot. Milyennek látod az esélyeinket?

A magyar jégkorong-válogatott élete legnehezebb és egyben legnemesebb feladatára készül, hiszen legutóbb 70 éve szerepeltünk a világ élvonalában. Éppen ezért az első és a legfontosabb az, hogy mindent a csapathoz kell igazítani. A másik oldalon viszont meg kell oldani azt, hogy a magyar sajtó a lehető legnagyobb terjedelemben foglalkozzon az eseménnyel és a részt vevő országok is a lehető legtöbbet tudjanak meg a magyar hokiról és Magyarországról is. A jégkorong szövetség minden tagjának nagy kihívás a világbajnokság. Szeretném, ha minden szurkoló reálisan látná az esélyeket. A világ 16 legjobb csapatát legalább 3 részre lehet osztani. Óriási dolog lenne, ha bent maradnánk az A-csoportban, de kevesen tudják, hogy ez valójában mekkora munkát, mekkora erőfeszítést jelent.

Rengeteg magyar utazik ki Svájcba szurkolni. Milyen élményekkel gyarapodhatnak a drukkerek?

Azt hiszem, hogy a magyar válogatott részvétele önmagában nagy élményt nyújt majd a magyar szurkolóknak. És hogy milyen is valójában a jégkorong? A zürichi csarnok lelátóján együtt fog ünnepelni magyar és szlovák szurkoló, attól függetlenül, hogy milyen eredmény születik a két csapat mérkőzésén.

Gyerekkorodban is ilyen lelkes sportrajongó voltál? Kijártál meccsekre?

A sportnak mindig is nagy szerepe volt az életemben. Csinálni és nézni is szeretem. Mint sok kisgyerek, 10-12 éves koromban – ha tehettem – minden sporteseményt megnéztem a tévében és rengetek sporteseményre el is jártam, mint szurkoló. Az akkori riporterek, kommentátorok annyira megfogtak, annyira át tudták adni az adott esemény hangulatát, hogy akkor azt gondoltam, én is sportriporter szeretnék egyszer lenni. Labdarúgó, kézilabda, jégkorong, kosárlabda, röplabda mérkőzéseket látogattam sűrűn, aztán az egyetem elkezdésével szinte elfelejtettem ezt a hobbimat…

Jómagad is aktívan sportoltál, aztán mégis a tévénél kötöttél ki. Milyen állomásokon át vezetett utad a Duna Televízióhoz?

Az egyetemen angol-kommunikáció szakon végeztem. A kommunikáció szakon a televíziós szakirányt választottam, ehhez pedig az utolsó évben kellett egy 3 hetes gyakorlat valamelyik médiumnál. Felhívtam egyetemi tanáromat, Mucsányi Jánost, aki már akkor is tapasztalt műsorvezetője volt a Duna Televíziónak. János készségesen segített nekem és a 3 hétből kettőt a Kalendárium szerkesztőségében tölthettem. Ezután valamiért megkérdeztem, hogy nem lehetek-e egy hetet a DunaSportnál. Schulek Csaba, az akkori főszerkesztő megengedte, ez pedig azt jelentette, hogy a sportos stábbal járkálhattam egy hétig. Ez javarészt figyelésből állt, de segítettem angol interjúk elkészítésében is. Egy hét után szerettem volna megkapni igazoló lapomat a sportról is, ám Schulek Csabának nem volt ideje kitölteni, mert a szokásos heti értekezletet kellett megtartania... Az volt az első értekezlet 2004-ben, amely az athéni olimpiáról szólt. A szerkesztőség tagjai egyetértettek abban, hogy az elvégzendő munkához kevesen vannak. Az akkor még szintén a DunaSportnál dolgozó Somos Ákos felvetette, hogy kipróbálhatnának engem az archívumban. Azóta itt dolgozok, pedig a gyakorlatom előtt eszembe sem jutott, hogy én állásért jövök a Duna Tv-be.

És azóta is itt dolgozol… Ráadásul nem is akármilyen légkörben! A sportszerkesztőségben mindig jó a hangulat… Ha a magyarok játszanak (legyen az bármilyen sportág), a drukkolásotoktól zeng az egész Duna…

Sokat és keveset is mondok azzal, hogy a szerkesztőség olyan, mint egy család. Sokszor több időt töltünk egymással, mint családtagjainkkal. Ahogy pedig az egy családban lenni szokott, ugyanúgy történnek szívderítő és nehéz dolgok is. Rendkívül fontos a csapatmunka, mindenkinek tudnia kell a dolgát. Ha van is feszültség, az abból adódik, hogy időben elkészüljön egy műsor. Főszerkesztőnk, Riskó Géza remek emberismerő. Nagyon jól tudja, hogy kire, milyen feladatot lehet osztani.

Egy nagy álmod is valóra vált, ott lehettél a pekingi olimpián… Milyen érzés volt közelről látni a magyar sikereket, kudarcokat? Ez ugyebár nem a „mi olimpiánk” volt. Sajnos.

Az olimpiai teljesen más világ. Bárhol is rendezzék az ötkarikás játékokat, három hétig az a hely a világ közepe és ott a világ közepén fantasztikus dolog egy magyar sikert átélni. Főleg úgy, hogy bizonyos szempontból „belülről” láthatja az ember azt, mit is jelent a világ legfontosabb versenye. Az örömöt és a csalódást közelről látni egészen más, mint a tv-ből. A magyar olimpiai csapat pekingi teljesítményében rengetegen csalódtak idehaza. A helyszínen viszont tényleg a valóságot lehetett érzékelni. Ha csalódott is voltam párszor, akkor is azt mondtam, hogy egy ilyen kis országot képviselve óriási dolog az is, ha valaki egy versenyszám döntőjébe jut.

Személyes élményeidet naplóban is megírtad, s ez a dunatv.hu oldalain is megjelent.

Igen. A pekingi olimpia után nekifogtam egy napló megírásának, hogy a viszonylag még friss élmények örökre megmaradjanak.

Kiemelnél ebből egy részletet?

„Az oroszok elleni női kézilabda csoportmérkőzésen súlyos, 33-24-es vereséget szenvedünk, de Hajdú János szövetségi kapitány csapata így is biztos lehet a továbbjutásban. Az eredmény nem is bánt, az már sokkal inkább, hogy miért nem ült egymás mellé a VIP páholyban Gyurcsány Ferenc és Schmitt Pál, mikor a mérkőzés végén – akár a két csapat játékosai – kezet fognak, sőt még paroláznak is. A magyar ember nemcsak irigy, hasonlító is. A szurkolókat sokszor „állatoknak” nevezik odahaza. Most előre elárulom, hogy a férfi vízilabda döntőt követő éremátadás után 1500 magyar szurkoló tapsolta meg felállva a bronzérmes szerb válogatottat. Vujaszinovicsék is tapsoltak, a magyar csapatot és a magyar szurkolók emberségét tapsolták meg, a bronz mellé járó csokrokat pedig a magyar szurkolóknak dobálták fel a lelátóra. Azt hiszem, erről kell szólnia a sportnak és nem arról, hogy leüljek-e X, Y mellé vagy sem EGY OLIMPIÁN! De cáfold meg, lehet hogy neked van igazad! A sport minden korábbi sérelemnél erősebb lehet, sőt, erősebb kell hogy legyen! Talán bízhatunk abban, hogy a jövőben nem csak egy embernek lehet igaza. EGY JÓ CSAPATBAN MINDENKINEK IGAZA VAN!”

 

Az interjút Pozderka Ivett készítette.
A fotók Gaál Barna munkái.