Milyen autód van?

Hát ez meg milyen kérdés?! Egy piros színű Seat. Egyik kedves barátom szerint nagyon vicces automobil, olyan, mint egy ufo-járgány, a külsejét illetően legalábbis. Néha rakoncátlankodik, de azért alapvetően jó fej, elvisz, ahová kérem. Csípjük egymást. Van benne egy pici süni, a műszerfalra ültetve (nem igazi ám, hanem egy bájos kis plüss sünike!), ha ránézek, mosolyognom kell, ráadásul vele meg lehet beszélni mindent, nem szól közbe, de nagyon megértően bólogat. Minden egyes kátyúnál. :)

Nagy tapasztalat, és számos bonyolult közvetítés van a hátad mögött. A karriered során mit éreztél az eddigi legnagyobb kihívásnak?

Ezen a kérdésen hosszasan gondolkodtam. Összességében mondhatom, hogy minden egyes élő adást kihívásként élek meg. Mert az adrenalinom ilyenkor mindig egy picit megmutatja magát, jelez, hogy ott van, mozgolódik. Voltak, vannak persze mérföldkövek. Ilyenek például az „ismeretlen terepek”. Azok az alkalmak, amikor legeslegelőször vezetek egy adott műsort. Teljesen mindegy, hogy mi az, izgulok, mint a veszedelem, mert új a közeg. Azt hiszem, a habitusom meghatározó része, hogy nehezen újítok, nagyon ragaszkodom a biztonsághoz, a megszokott dolgokhoz, s talán az átlagosnál jobban tartok az ismeretlentől. Amikor először ültem kamera előtt élő adásban, s ez még Szombathelyen volt, hát akkor az összeomlás szélén álltam, reszketett kezem-lábam. Ez bizonyosan mérföldkő volt. A legelső, a legmeghatározóbb. Az is, amikor a romániai választásokat közvetítettük élőben, már itt, a Dunában. A belpolitikában magabiztosabban mozgok, ráadásul tudtam, hogy rengetegen nézik Erdélyben, s ők, a romániai magyarok benne élnek abban, amiről én innen, a határ másik feléről beszéltem, s ez így sokkal nehezebb, bennem volt a félsz, hogy mi van, ha mondok valamit, amiről ők, akik benne élnek, pontosan tudni fogják, hogy mekkora nagy süketség, én meg észre sem veszem. De többségében nagyon pozitív visszajelzések jöttek, s csak apróbb bakikról jeleztek, de az meg külön jó, ha ez is eljut hozzám, mert ezekből a kritikákból sokat lehet okulni, építkezni.

Legnagyobb bakid? Egyáltalán volt ilyen?

Biztosan volt, de komolyan mondom, hogy óriási bakira nem emlékszem. Lehet, hogy csak nagyon el akartam felejteni, s ez jól sikerült? :) Mondjuk, van egy nagyon vicces – legalábbis számomra – és emlékezetes esemény, igaz, ez nem baki, de nekem örök anekdota.  Ez még Szombathelyen volt. Én voltam a hétvégi ügyeletes riporter. Pénteken este átnéztem a teljes hétvégi menetrendet. Szombaton reggel egy szentmisére kellett mennünk forgatni, s utána délután egy sajtótájékoztatóra. A programokhoz illően szombaton reggel elindultam otthonról fehér kiskosztümben, kis nyári szandálban, nyár lévén. Rögtön a mise után jött egy telefon: van egy szántóverseny, irány forgatni, mert hamarosan vége. Elindultunk, elkezdett szakadni az eső. Nyakig sárban becaplattam az első traktorig. Térdig földesen, csatakosra ázottan csüngtem a traktor lépcsőjén, s ment a riport a győztessel. Az operatőr hasfájósra röhögte magát rajtam…

De visszatérve a bakizós kérdéshez. Az élet minden területén roppant alapos vagyok – időnként már-már idegesítően szőrszálhasogató -, a munkában pedig főként. Mindent elolvasok, átnyálazok, semmit nem bízok a véletlenre. De egyszer, egy politikussal beszélgettem, s utaltam egy korábbi, durván és sokat kritizált nyilatkozatára, amelyet egyébként előzetesen gondosan ki is nyomtattam magamnak, hogy ott legyen velem a stúdióban, ha szóba kerül. Ő rutinosan visszakérdezett, s azt mondta, hogy az nem is teljesen úgy volt, ahogyan mondom, erre elkezdtem kotorászni a papírjaim között, hogy szó szerint felolvassam a kinyomtatott papirosból, de a papiros nem volt ott, nem leltem. Szabadkoztam, s valamit hablatyoltam, hogy de az úgy volt, ő pedig elégedetten mosolygott, igazi profiként. Úgy éreztem, teljesen megsemmisültem, noha tudtam, igazam volt. Adás után lekókadt fejjel baktattam az öltözőbe és ott volt a papír – néhány másik társaságában – az öltöző asztalán. Elolvastam, s szó szerint az állt benne, amiről beszéltem. Ramaty egy érzés volt. Elcsúsztam a banánhéjon, amelyet magam ejtettem le magam előtt...

Miért pont ezt a szakmát választottad?

Kevés véletlen, vagy kevés tipikus sorsszerű jelenség volt az életemben - eddig, mert úgy érzem, sokat változom, egyre megengedőbb és befogadóbb vagyok - de a szakmával való „egymásra találásunk” bizonyosan ilyen. Már általános iskolás koromban is szépkiejtési, és szavaló versenyekre küldtek, és mondogatták drága tanáraim, hogy „milyen szépen beszél ez a gyerek!”.  Aztán ez folytatódott a gimnáziumi évek során is – ráadásul egy olyan tanárnővel, aki nagyon bízott bennem, s ezt éreztem, és fontos volt, mert tele voltam önbizalomhiánnyal, ami sajnos még most is előfordul olykor -, eredményeket is értem el, szépeket, országosakat is, később, a főiskolán a retorika tanárnőm is folyamatosan dicsért, már-már kezdtem elhinni, hogy „dumálni” azt tudok, szépen. :) Aztán elkerültem Szombathelyre, közben még tanultam a főiskolán, Egerben, s nem volt mese: kellett a pénzkereset. Mivel képtelen vagyok olyat csinálni, - és ez mindenre vonatkozik az életben - amit nem tudok szívvel-lélekkel, szeretettel, odaadással tenni, hát olyasmiben gondolkodtam, amiről feltételeztem, hogy az nem csak munka, de egyben szívügyem is lenne. Néztem időnként a városi televízió adásait, s egy nap beugrott: ezt imádnám! Némi noszogatás és segítség mellett bejelentkeztem, és azt mondtam: itt szeretnék dolgozni. Tapasztalat: nulla. Nem volt rám igazán fogadókészség. Érthető. Aztán másodjára is bekopogtam, hogy nagyon szeretném. Kaptam egy lehetőséget. Próbaidőben figyelhettem egy hónapon át, milyen is egy forgatás, aztán – szintén próbaidőben – riportokat készíthettem. Néhány hónap múltán átmentem a rostán. S közben, az előzetes hitemnek és várakozásomnak megfelelve beleszerettem a szakmába. Egész hűséges vagyok, mert ennek már több mint 10 éve.

Milyen műsorokat vezetsz jelenleg?

Minden második vasárnap a Heti Hírmondó című aktuális politikai-közéleti műsorunkat, illetve a Híradót és a Közbeszéd című napi politikai-közéleti magazint.

Van egy „Tévés csajok – ki a legszebb???” nevű fórum a neten, bizonyára ismered, ugyanis, Te is gyakran szereplője vagy. Mi a véleményed erről?

Ugyan, neeeem, nem ismerem! :) Ez volt az álszerény verzió. Valójában: tudok róla. Egy barátom hívta fel rá a figyelmemet egy-két éve. Néha, rossz napjaimon, amikor szomorkás vagy picit hitevesztett, esetleg önbizalom-hiányos vagyok, bekukkantok, - bár utoljára szerintem legalább fél éve nem néztem meg - s töltekezem. Tudod, ott azért csupa olyan csajok vannak, akiket magam is „lesek” a tévében, és mindig megállapítom, hogy „hú de szépek”! Ráadásul sokan, többségében a kereskedelmi tévékből ismert arcok, akik többet, sokat szerepelnek mindenféle egyéb fórumokon és sok-sok ember által figyelt, látott, ismert bulvárfelületeken is, míg én magam nem, így aztán külön kedves a szívemnek, hogy ott vagyok közöttük. Bár eléggé „rejtőzködő” típus vagyok, nehezen adok interjút, nem szeretem, ha fotóznak, de közben meg mégis csak nagyon is nőből vagyok, s ha szépnek tartanak, akkor majd’ kiugrik a szívem a helyéről. Csak még meg kellene tanulnom erre nőcisen reagálni, vagy inkább – hogy is mondják? – méltón viselni, mert egyelőre, ha valaki ilyet mond, én azt vágom rá zavartan, hogy „jaj, nem is…”

Igaz rólad, hogy nagyon sportos életet élsz?

Ezt csiripelik a verebek? Igyekszem. Régebben – mondhatni – egészen fanatikus voltam. 10 kilométer alatt nem is volt futás a futás. 40 alatt nem volt bringa a bringa. De akkor még a természet is közelebb volt, eképpen az elemi ösztön a sportra is jobban működött. Úgy nőttem fel, egészen kicsi koromtól kezdve, hogy mozogtam, mint egy sajtkukac. Alig akad sport, amit nem próbáltam ki. Versenyeket is megjártam. Ma már nem hajtom magam, de sport nélkül nem tudnék létezni. Futok, úszom, bringázom, ha csak tehetem. Télen korcsolya, nyáron vízisí az „extra”, emellett konditerem, néha fallabda, olykor nosztalgiázom egy kis íjászattal (bár most éppen nincsen íjam, de készülök egy szépet beszerezni), imádok szaunázni, s eléggé ragaszkodom a vidéki, háztáji, tartósítószertől mentes elemózsiákhoz, amelyeket Szentesről, a szülővárosomból, Édesanyám segítségével szerzek be. De nem vagyok egy megrögzött egészség-guru, nem vagyok mániákus, igen sokat eszem, és még sohasem fogyókúráztam. Szívesen borozgatok a barátaimmal, nem számolom a kalóriákat. De azért másnap elmegyek egy nagyot futni.

Hogyan tudsz leginkább kikapcsolódni? Jut időd egyáltalán barátokra, szórakozásra?

Az igazi kikapcsolódás azt jelenti számomra, hogy azokkal vagyok, akiket igazán szeretek, s akik ugyanígy szeretnek. S akkor teljesen mindegy, hogy mi a „program”: tavaszi nagytakarítás, vagy fallabdázás, esetleg csak egymás mellett, szótlanul bámuljuk a tévében az aktuális talkshow-t. A lényeg, hogy együtt vagyunk. A kishugim pedig, aki most lesz 9 éves, no, ő teljesen el tud varázsolni, kikapcsol, megnyugtat a kis lénye. Baktatunk az erdőben a kutyussal, s ő közben elmagyarázza nekem, hogy az egyik fa miért nőtt olyan magasra, a másik meg miért nem, megmutatja, hogy melyik nagy kövön szoktak csücsülni a kis barátnőjével, csacsog lelkesen. Egy igazi, gyönyörű angyalka! De egyedül is tudok lazítani, ilyenkor álmodozom, újraélek dolgokat, emlékeken, pillanatokon merengek, mint egy monologizáló dráma-szereplő. Csak csendben, magamban teszem. Főzök egy nagy adag borsólevest, s közben újraélem az eltelt hét szép történéseit, vagy felcsatolom a görkorim, kimegyek a szentesi gátra, korizom néhány kilométert, és emlékezem, gondolkodom, vagy csak élvezem a csendet, vagy fekszem a Tisza-parton a nyári napon, s csak a napfény van, a folyó, én és a gondolataim. Vagy olvasok, mindenfélét, vagy hallgatok szép zenét. S még ezernyi szépséges apróság…

Hogyan képzeled el az életedet tíz év múlva?

Például úgy, hogy 10 évvel éltesebb leszek. Leginkább pedig úgy, hogy egy-két kicsi Manó - vagy már nem is olyan kicsi - sertepertél körülöttem. Most, hogy jobban belegondoltam, legerőteljesebben, és elsőre az ugrik be, hogy állok egy tűzhely mellett, fakanállal a kezemben, s a kotlában valami „családos” finomság rotyog. Persze, nagy valószínűséggel, nem lennék igazán önmagam, ha annak a szerelemnek, amelyet a szakmám, az újságírás kapcsán mondtam néhány gondolatnyival ezelőtt, tollvonás-szerűen véget vetnék, mert amiképpen a családi borsóleves, aképpen a hivatásomból fakadó gondolati készenlét is fontos táplálék számomra. Így vagyok egész. Úgy érzem. De ha valamikor is, bármilyen oknál fogva választanom kellene az egészet, az egységet alkotó részek között, akkor - ma úgy gondolom - a borsólevest választanám. Mert a szívemből – hiszem - új egészet tudok építeni bármikor, a rációból ezt, amire vágyom, önmagában lehetetlen. Ha e kettő együtt megadatik: az lesz a Sors legszebb ajándéka.

Az interjút Körösi Ivett készítette.