Heti gondolat
A kokárda
Konyhai neszezésre ébredtem. Ágyam nem volt messzebb a tűzhelytől két méternél. Városi orrom sértődötten tiltakozott
a zsíros, füstös, nyirkos hajnali szagok ellen, de ahogy egyre beljebb jöttem a való világba, már nem csodálkoztam, hogy derekam alatt recseg a szalma. Rádöbbentem, hol vagyok. Igyekeznem kellett, mert csak az első busszal érhetek oda az ünnepségre. Mosakodás nélkül kezdtem hát magamra kapkodni
a fehér inget, a sötétkék hosszú nadrágot, s amikor idáig értem, rettenetes súllyal zuhant rám, hogy tegnap otthon felejtettem
a kikészített kokárdát. Közben Bözsi néni már a terítéket hordta az asztalra, s mire a sült szalonna és a kenyér odakerült,
az öreg is befordult az udvari ajtón. Szappan nélkül megmosta a lavórban a kezét, s bagószagú bekecsében komótosan az asztalhoz ereszkedett. Nem köszönt, nem nézett rám, csak szelt egy szelet kenyeret, s közben azt kérdezte:
- Mi jár abban a piszkavas fejében fiatalúr?
Távolságtartó magázásával, kötekedő szófűzésével mindig csak engem tisztelt meg. Tán sokkal fiatalabb, gyermektelen felesége túláradó szeretete ellensúlyozására vette fel ezt a hangot velem szemben. Féltékeny volt vagy mi. Most pedig, hogy marcangolt feledékenységem, most még ellenségesebbnek éreztem viselkedését. Inkább csak
a kakaót nyalogattam, de azért valahogy kitüremkedett belőlem ez a kokárda ügy.
- Szép kis deák maga! – mondta sokkal együttérzőbben, mint vártam.
A távolsági busz csak a szomszédos faluban áll meg, Bözsi néni pedig ragaszkodott hozzá, hogy hajnali gyalogutamon elkísérjen. Ideges indulásunk előtt azonban az öreg eltűnt, s csak hosszas nógatásra került elő. Az ágyánál pakolt valamit lázasan, ahol a feje fölött képek, pipák, bögrék, mifenék lógtak szögön vagy madzagvégen sűrűn egymás mellett.
- Aztán, ne késs soká! – fordult asszonyához, felém közben egy fényesre
koszolódott, malomkeréknyi kokárdát nyújtott bütykös kezeivel. Akkora volt, hogy csapatzászlónak is elment volna.
A buszmegállóban mogorva, alakok fújták a füstöt, Bözsi néni padig azon küzdött, hogy a közepén felbiztosítótűzött, színe veszett szimbólum ne fittyedjen le örökké. Kezével simogatta, nyomogatta fehér ingemhez, mintha oda akarná ragasztani.
- Nem hittem volna, hogy megválik tőle! Nagyapó hagyta rá. Néha még Szilveszterkor is kitűzte, hogy egész Újév napján abban nótázgasson pityókásan. Vigyázz rá, fiam! Meg magadra is!
Kaiser Ottó