Heti gondolat
Bandi bácsi
Ami a fotográfiában igazán segített nekem, azt nem szakmabéliektől tanultam. Két sikeres színpadi ember tűrte, hogy fényképezőgépemet alibinek használva rontsam körülötte a levegőt, s hagyta, hogy tudásából csipegessek magamnak ezt-azt, amit később saját életembe és képeimbe beleforgathatok. A zene és a tánc területén élték mindennapjaikat olyan sebességgel, hogy sokszor észre sem vettük, ahogy az éjszakák a nappalokba karolva sodornak bennünket bemutatótól-bemutatóig. Munkájukat a magánéletüktől csak annyiban lehetett megkülönböztetni, hogy egy produkció felkiáltójele soha nem tűrte a magánélet kérdőjeleit. Tisztában voltak ugyanis azzal, ha valaki nem játssza jól a saját szerepét, az végzetesen beszorulhat a játék és a valóság közé. Megszállottak voltak. Az ilyenektől mindig tanulhat az ember, különösen, ha rokon szakmában dolgozik. Márpedig a színpadi ember és a fotográfus élete között van egyfajta hasonlóság: mindig élőben, mindig egy adott pillanatban kell a maximumot nyújtani. Ez pedig egy folyamatos készenléti állapot, egy sajátos életforma, amit el kell sajátítani. E nélkül minden erőfeszítés hiábavaló. Annyi bizonyos, ahol magas szintű előadások születnek, ott ennek az életformának is jó iskolája van. Ha olyan szerencsés az ember, hogy mondjuk a kolozsvári színház próbájára bejuthat, vagy akárcsak a büféjében traccsolgathat, jó eséllyel több mesterbe is belefut. Ráadásul, itt él és dolgozik Európa legidősebb színésze, aki még mindig színpadon van. Kilencvenhatodik évében és hetvennegyedik színházi évadjában is úgy éli napjának minden percét, hogy este előadás van.
Kaiser Ottó