Heti gondolat
Chopin közelről
A Steinway lábainál guggoltam. Szemem-fülem egyvonalban a klaviatúrával, melyen kezei hol távolodva, hol közeledve járták mágikus táncukat. Gyengéd-erős női kezek. Már az első hangokkal ellenállhatatlanul megpörgettek, megforgattak, tuszkoltak valami lépcsősor felé, tetején pedig szélesre tártak egy ajtót, hol a beszállókártyámmal együtt a százhárom kilómat is átadhattam a rám váró pilótának. Kezdetét vette a súlytalan lebegés egzotikus földrészek felett. Hogy romantikus alkat vagyok? Meglehet. De Chopinnek és Rév Líviának külön-külön sem tudok ellenállni, nemhogy így együttesen. Ők még a Zeneakadémián is elérték nálam, hogy igazgyöngynek láttam az előttem ülő kopasz fejét, a kijáratnál pedig kezet csókoltam a jegyszedőnek. Ha pedig a kilencvenöt éves művésznő kizárólag nekem játszik párizsi házában, akkor ne tessék csodálkozni, hogy rögtönzött koncertje közepén odaintek a pilótámnak, hogy kanyarodjunk egy noktürnnyit a Hold felé is, mielőtt még megkerüljük a Napot. Az mindenesetre, hogy az imént a konyhában Lívia magyaros töltött paprikáját majszoltuk, hozzá pedig jelképesen francia vörösborral koccintottunk, már egyáltalán nem tűnik valóságosnak. Elsöpörtem az előző másfél órát egyetlen, meggondolatlan kérdésemmel: „Még ma is minden nap gyakorol a művésznő?” Nagy önuralom kellett ahhoz, hogy tettetett sértődéssel csak annyit válaszoljon: „Micsoda kérdés! Maga vesz levegőt mindennap?”. Azzal leült a zongorához, s az éppen nyitott kottából játszani kezdett. Illetve varázsolni. Hogy meddig tartott nem lehet tudni, ebben a játékban csak az ő időérzéke működött. Mikor visszatértem a szavak birodalmába, valami nyugtalan kíváncsiság vett rajtam erőt. Mint egész életemben, most is arra kerestem a választ, vajon mit kell tennem ahhoz, hogy képeimen hasonló varázslat jelenjen meg, mint a zenében. Azt hiszem Líviától megkaptam a választ: „Kisebb-nagyobb szünetekkel ébredéstől elalvásig egyfolytában játszom. Bírom, mert a magam örömére teszem.”
Kaiser Ottó