Heti gondolat
Evezőspáros
Ahogyan a csónak orrát a vízre dobta, mindig bele is sercintett egy nagyot. Neki ehhez jogosítványa volt. Akit szeretett, annak csak úgy jelképesen, de akit nem szívlelt, annak a teljes maga valójában megadta az útravalót, így kívánva szerencsés visszatérést, miközben mindkét kezének mutató és középső ujjával „v” betűt formálva hadonászott a szerencsétlen, leköpött jármű és gazdája fölött. Egyszerre volt misztikus és szánalmas a jelenet, de a parton már senki nem foglalkozott vele. Alakja és viselt dolgai már sok-sok éve hozzá tartoztak a vízi élethez. Különben úgy nézett ki, mint egy gombostű. Cérnavékony, kétméteres testének legtetején lábasszerűen lapos fej billegett, mintha bizony az égiek felülről rácsaptak volna egy nagyot, mikor útjára bocsátották. Állkapcája annyira előreugrott, hogy sapkáját kénytelen volt hátra fordított ellenzővel hordani, hogy helyre álljon az egyensúly a koponyáját illetően. Sokat ivott. Illetve egész nap. Jóval idősebb felesége naponta többször előzékenyen hátra döcögött, hogy újabb és újabb párás flaskát tegyen a hajónapló mellé. A csónakmester azonban mindahányszor átnézett rajta. Az utóbbi években nagyon nem szívlelte ezt a minden lében kanál nőt, aki egy nagyon erőszakos, nyugalmazott káder lánya volt, s akinek persze ő is köszönhette ezt a zsíros kis állást. Ilyenkor inkább társát intette magához, aki hajlott kora ellenére bármikor készségesen ugrott, ha új feladatról volt szó, különösen, ha az egy fatestű hajó körül adódott. Úgy simogatta, csiszolgatta, ragasztotta egy-egy keelboat sérüléseit, akárha unokája térdén kellene rendbe hoznia a plezúrt.
Az öreg nem beszélt róla, de mindenki tudni vélte, hogy az államosítás előtt az övé volt az a hajóépítő műhely, amely itt a szakszervezeti csónakház mellett állt hajdanán. Tizenkét embere dolgozott legendás szakértelemmel és kellő szakmai alázattal abban az épületben, ahol most a hurkát, kolbászt sütik a hétvégén idelátogató munkásosztály tagjai számára. Arra a tanítványára különösen büszke volt évtizedek távlatából is, akit egy óbudai hegedűkészítő műhelyéből csábított át magához, s aki annyira beleszerelmesedett ebbe a másik fajta famunkába, hogy néhány évre kivándorolt Kanadába, az indián kenuk csínját-bínját kitanulni. Hazatérve aztán készített ő is néhányat, aminek csodájára járt az akkori evezős világ. Állítólag olyan stabilak voltak a vízen, hogy bukfencezni lehetett bennük. Ma is jegyeznek még belőle legalább kettőt. Az egyiket pont itt tárolja a gazdája a „díszpáholyban”. Hogy ki a gazdája? Hát ez az! A csónakmester apósa, akit mindketten csak egyszerűen Kun Bélának hívnak a háta mögött. Az az átkozott elő nem venné azt a műremeket soha, legfeljebb amikor a május elsejei felvonulás után, a többi kis Kun Béla kijön hozzá a hősi múltat felidézni. Akkor bezzeg nyakra-főre fényképezkednek előtte, valami béke-vízitúra vagy mi a fene emlékére.
A legutolsó ilyen pózolás után bementek a csónakházba, nézegették, méregették, mintha bizony az átalakítására kaptak volna megbízást. Különösen az egyik Béla jártatta a száját mozgalmárhoz illő hozzáértéssel. A csónakmester és az öreg értetlenül kapkodták fejüket egy darabig, mígnem kezdett előttük kirajzolódni a kép. Bizony. Béláék lemutyizták a part legrégebbi csónakházának tulajdonjogát, hogy a sokáig megingathatatlannak hitt demokráciából valamit maguknak is átmentsenek..
Már öreg este volt, mikor az egyik bakon üldögélve, homlokukat törölgetve talált rájuk az asszony. A csónakmester most juszt sem nyúlt a flaska után, de az öreg kivételesen a szájához emelte. Minden korty után egy másik, udvarra kicipelt fatestet simogatott végig szemével. Egy hiányzott csupán. A műremek. Becsoszogott, hogy elbúcsúzzon tőle, kifelé menet pedig gyufát vett elő szögre akasztott kék köpenye zsebéből.
A bejárathoz legközelebb eső hajóállás volt a legrégebbi, kiszáradt faanyaga azonnal tüzet fogott. Napokig füstölögtek még a százéves falak.
Kaiser Ottó