Heti gondolat
Faragatlan világ
Van egy ismeretlen kisváros, a világ legismertebb nagyvárosában. Ugyanolyan alakokkal találkozhat benne az ember, mint a nagyban, de itt nincsen zaj, szmog, lökdösődés és mást jelent a siker, és mást jelent a pénz. Itt a tét, maga a lét. Létük pedig eleve boldogság, hiszen nemcsak egymással vannak jóban, hanem teremtőjükkel is. Minden reggel várják, hogy puha szemével végigbabráljon arcukon, aztán kezében egy darab fát forgatva, motyogva-dúdolva székébe zuttyanjon. Látni, esze mocorog nagyon, eleinte a keze csak úgy elindul vakon. Később, ahogy előkerül egy régi inger, valami kacat, régóta cipelt pillanat, szaporább lesz a mozdulat. Nagy dolgok születnek hamar. Mint mikor Pierre, a nyugdíjas öregúr megdicséri a házmesterné új ruháját, aki ettől elpirul, és kislányos pózba vágja magát. Cseppet sem zavarja őket, hogy tőlük karnyújtásnyira hömpölyög a Szajna, partján pedig ott strichel az öreg, faragatlan szajha. Faragatlan persze mind, amolyan szűkített mondat, mint mikor nagyapám gúnynevet reccsent segédje felé, ami rosszabb, akár egy maró oldat. Ja! Segéd is van, meg nagyapó, meg postás, meg pocakos napozó, s mindőjük gazdája, a teremtőjük, egy törékeny ébren álmodó. Álmában éjjel-nappal születik e világ, néha megesik, hogy a figurák kérnek tőle figurát. Olyat persze, amilyenek ők maguk, hogy a királyok, hercegek, grófok se legyenek többek, hiába van tele asztaluk. Volt már, hogy az is megesett, hogy teremtőjük játszott szerepet, s hogy mindenki jól érezze magát, felöltött egy fából-kócos maskarát. Mintha önmagát is jókedvéből teremtette volna, nem szöszmötölt sokat, alakja nincs túlzottan elaprózva. Így vannak hát együtt napról-napra mind, s ha közibük idegen téved netán, fürkészik, vizslatják, mindenképpen tudni akarják, hogy ezt az új fazont vajon milyen fából faragták.
Kaiser Ottó