Utolsó találkozás Határ Győzővel
(London, 2006. november)
Dühödten rántja össze bozontos szemöldökét, mert már az előszobában a tegnap estéről kérdezem. Jelzi, hogy szívesen beszél róla, de egy ilyen fogadást kitárgyalni, csak szalonban, kávé mellett, keresztbe vetett lábakkal lehet.
– Gyertek, már főzöm is nektek a feketét – mondja, és apró, de tempós léptekkel megindul a viktoriánus ház földszinti szobáinak egyike felé.
A „Határ-presszóba”. Korát meghazudtoló mozdulatokkal veszi kezelésbe imádott karos kávéfőzőgépeinek egyikét, s közben belekezd:
– Nem hittem volna, hogy az én életembe még belefér egy olyan születésnap, amit Charles herceggel és Camillával töltök.
Határ Győzőért azért küldött kocsit az angol kormány az előző napon, hogy az ötvenhatos forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen beszédet mondjon. Ezt követően azonban saját születésnapi ünnepségén találta magát.
A kilencvenkettediken köszöntötték őt.
Persze előbújik belőle az építész, és a palota belső tereit is sorra veszi. A bútorok után
a festmények következnek, Holbein- és van Dyck-képeket elemezget.
– A VIII. Henriket ábrázoló kép akkora, hogy be sem férne a házamba. De hiába, mert mégsem elég jók ezek a képek. Jobb lett volna róluk egy fotográfia. Hogy jól néznek ki megfestve, azt ők csak úgy gondolják. Amikor megszületett az első fotó az emberi arcról, azt mondta egy olasz festő: „vége a portréfestészetnek”. De milyen igaza volt, de milyen!
Hatalmas dolgozószobájába vonulunk át, ahol számítógépen feleségemnek fraktálokat mutat gyűjteményéből, s közben arról beszél, mennyire szereti a fényképeket, s hogy nagyon is elismeri a fotográfia létjogosultságát.
– Eleinte avantgárd voltam, de most már nagyon konzervatív vagyok. Jókat mulatok Picassón meg Dalín is. Csibészek voltak. Vagyonokat kerestek, közben meg röhögtek a világon. Picasso tudott WC-papírral is fizetni, mert vagyonokat ért, ha ő firkált rá valamit.
Közben minduntalan fegyverszünetet akar velem kötni. Megígérem neki, de aztán újra fényképezni kezdek. Már szakad rólam a víz. Kérem, hogy nézze el nekem, kicsit jobban neki kell vetkőznöm. Ekkor Gurionhoz hasonlít, kérdő tekintetemre pedig elmond egy történetet.
– Ben Gurion, a miniszterelnök odahaza, Izraelben egy tanácskozáson könnyed mozdulattal ledobta zakóját, majd a rosszalló pillantásokra így reagált: „Mit néztek? Nekem erre engedélyem van az angol királynőtől. A Buckingham Palace-ben voltam vacsorán, s amikor nem bírtam tovább a meleget, ugyanígy ledobtam a zakómat. II. Erzsébet hozzám fordult, s azt mondta: »Sir Gurion! Ezt odahaza megteheti, de nem nálam!«” Aztán megmutatja kedvenc óráját az egyik kandallón, majd teátrális mozdulattal kinyitja a mellette álló hatalmas szekrényt, amelyben videó- és magnószalagok sorakoznak katonás rendben egészen a plafonig. Az elmúlt évtizedek vele és általa készített interjúi. Mikor látja, hogy nem bír velem, hagy egyedül bolyongani az egész házban. S én nem is tudok betelni vele. A hatalmas fűtetlen nappaliban, a régi társasági élet színhelyén négy különböző antik ülőgarnitúra. Vázák, szobrok, kariatidák lámpával és lámpa nélkül megszámlálhatatlan mennyiségben. Mindent nagyon finom porréteg fed, mintha már régen nem lakna itt senki. A hátsó udvaron ledőlt kerítés, derékig érő gaz, benne valahol egy rókacsalád otthona. Az üvegfalon át egyikük éppen különös gimnasztikámat szemléli, ám amikor találkozik tekintetünk, elinal. Elvarázsolt kastély Wimbledonban. Olyan aprólékosan készítek képeket, mintha leltározni jöttem volna.
Búcsúzáskor feleségét könnyezi meg, aki már nagyon hosszú ideje válságos állapotban van. Győző szerint bármelyik nap jöhet a rossz hír.
Alig több mint tíz nap múlva gurulunk át a magyar határon, s rutinszerűen híreket keresünk. Mindkettejük halálhírére kapjuk fel fejünket. Újabb egy hét múlva értesülünk Londonból, Sárközi Matyi barátunktól, hogy a ledőlt kerítésen betolatott egy bútorszállító teherautó, s a tolvajok csak a falakat hagyták meg az egész elvarázsolt világból.
Részlet Az én Európám (Egy fotográfus naplója) c. albumból
(Alexandra)
Kaiser Ottó