Heti gondolat
A holló és az idő
Nem szerettem a Jutka nénit.
Az összes előjogomat képes volt semmibe venni. Korábban irodalomórákon lehettem felkészületlen, jópofa, vagány vagy egyszerűen hülye. Kerek volt a világ, mondhatnám trendi. Aztán a második gimis harmóniánkba egyszer csak betolakodott valaki,
aki ugyanolyan vérkomolyan vette
a kötelező olvasmányokat, mint
a verselemzéseket. Elkezdődött hát
a harc közöttünk, amelyben csatákat sem nyertem, nemhogy háborút. Sőt. Megszégyenültem. Nem attól, hogy rajtakapott, amikor a háta mögött grimaszoltam, hanem attól, hogy még csak le sem reagálta.
Egyszerűen egy másik utcában találtam magam. A legjobban az lepett meg, amikor szabadon választott stílusban kellett alkotnunk valamit, s az, akit eddig észre sem vettem az osztályban, akkora abszurdot írt, hogy a fél osztály vinnyogva harapdálta a padot. Jutka néninek csak a szemüvege mosolygott kicsit rúzstalan szája fölött. Tudta, hogy a jó tanuló, az jó tanuló és kész, de ha megkapargatja valamelyik szürkének a hátát, a felszín alatt találhat igazi színt. Próbáltam hát én is odatartani a magamét, bár az enyém nem szürke volt, hanem inkább csiricsáré. De engem meg éppen ez bántott, egészen addig, amíg egyik órán nem mondtam valami eredetit, amit ő aztán percekig méricskélt.
Mindenesetre, amíg a többi osztály kizárólag a klasszikusokba fulladt bele, nekünk Makrát, Cserepes Margit házasságát, Rozsdatemetőt és Elveszett paradicsomot kellett olvasnunk. Kertészt, Fejest, Sarkadit, öntörvényű szerzők nem könnyű műveit. A kortárs irodalom reagens világa aztán magával ragadott, s végül irodalomból érettségiztem
a legjobb eredménnyel. A két kötelezően összehasonlítandó klasszikus közé becsempésztem egy kortárs művet, és mindezt föléje emeltem a már akkor is létező irodalmi franciasalátának, azzal a bátorsággal, ahogyan Jutka néni szokott nyilatkozni ezzel kapcsolatban. Az ő magas mércéje és kopogós mondatai jártak a fejemben évekig, amikor könyveket válogattam magamnak, s tán miatta kezdtem el fotográfus létemre
a Határtalan irodalom című rendhagyó antológia-sorozatot.
Hamar belefutottam persze Szilágyi Pistába.
Pista? Na jó, legyen István! Portrét róla? "Reménytelen" - mondták. "Öntörvényű pali." Aztán mégis fogadott, sőt kivitt a hétvégi házába is. Talán az volt a szerencsém, hogy a kattogó masinával a kezemben úgy nézett rám, ahogyan az autószerelőjére, vagy az optikusra szokott a sarkon. Praktikus dolgokról folyt hát a szó. Arról, hogy a Kő hull apadó kútba és a Hollóidő miatt én őt
az egyik legnagyobbnak tartom. Hallgattam. Tán ki is dobott volna azonnal.
Tényleg nem könnyű pali, nem fél sarkosan fogalmazni, és nemcsak irodalomból van nála magasan a mérce. Amikor Budapesten járt, feljött hozzám (a negyedikre futólépésben), és pár pohár bor mellett annyi jó tanácsot kaptam tőle a születendő Hungaricum című kulturális folyóiratomhoz, amennyit irigy kollégáimtól nem remélhettem volna soha. Vázolta a szerzők érzékenységét, s egyben óvott a franciasalátától.
Pár nap múlva Kolozsvárról hívott telefonon: „Én nem tudom, hogy történt meg ez a mi barátságunk, mert én egyébként olyan vagyok, mint egy vaddisznó!” Hallgattam. Azt még sem mondhattam neki, hogy még harminc évvel ezelőtt csúsztatta valaki a zsebembe a kulcsot...