Heti gondolat
Jancsa
Kisvárosi koncertteremben gyülekezik a közönség. Csendesen, jegyeikkel babrálva, fegyelmezetten csoszognak helyükre. Talán néhányan megengednek magunknak fojtott hangon valami lazát, de egyébként, hogy úgy mondjam, színházi a hangulat. Láthatóan az ünneplőjét vette fel mindenki. Megkímélt állagú ünneplők ülnek egyenes háttal a székeken, s várják, hogy bejöjjön valaki, aki ráteszi kezét a fekete-fehér billentyűkre, s azzal valami olyat csinál, amitől ők a végén egymáshoz ütögetik a sajátjukat. Valami olyat, amiért másnap reggel majd azt mondhatják, hogy jó volt a tegnap este.
Bejön valaki. Ráteszi a kezét a billentyűkre, a teremben az ünneplők megfeszülnek kicsit. Nyújtogatják nyakukat, de csak egy kopasz embert látnak a reflektorfényben, aki kinyit valamiféle ládát, amiből lassan dőlni kezd a zene. Először csak kicsit, finoman tapogatózva: na, jó lesz ez így? Mehetek beljebb? Mellettem egy csokornyakkendős kamasz elkezdi föl-le billegetni a fejét, mint aki élvezi. Nocsak. Lefogadtam volna, hogy kíváncsiságból jött el, s talán a műfaj szerelmese is, de hogy az első komoly ritmusváltást halálpontosan leköveti tenyerével a térdén, az meglep. Egyre inkább látszik, ugyanúgy ismeri ezt a lemezt, mint én, akinek bennragadt a lejátszójában, amióta megkapta. Amikor azt veszem észre, hogy az a nyugdíjazott földrajztanár-szerű ott, a sor közepén ugyanúgy veri a térdét, mint a szomszédom, már dereng, hogy Jancsa zenéje sokkal messzebb jutott el, mint gondoltam. Már az első szám végén izeg-mozog az egész terem, gyűrődnek a zakók, táncolnak a nyakkendők, ritmusra szteppelnek a cipők. Ruháikkal láthatóan egyetértenek tulajdonosaik. Meg egymással is. Van, aki csak a szeme sarkával csippent elismerően, ahogy a szomszédjára néz, de látok olyan szerelmespárt is, akik már önfeledten köröznek a többiek feje felett, egymás kezét fogva. Lebegnék én is, de eszembe jut, hogy meg kell keresnem azt a kedves jegyszedő nénit, aki ígérte, kinyitja a zárt karzatot, hogy onnan fényképezhessek. Fönt leül mellém, s kezével jelzi, megvár, amíg végzek. Szemüvege alá nyúl, dörzsölgeti szemét, majd lábát masszírozza leplezetlenül nyögdécselve. Aztán lenyugszik, s csukott szemmel a sötét plafont bámulja mozdulatlanul egészen a koncert végéig. Lefelé jövet olyan büszkén fordul hozzám, mintha övé lenne a koncertterem:
- Na? Hogy tetszett?
Meglepettem keresem a szavakat, de ő már mondja is a magáét boldogan:
- Én ma este megtaláltam a másik nagy kedvencemet!
- És ki volt az egyik?
Kaiser Ottó