Heti gondolat
Kolozsvári séta
Annyira szeretjük ezt a várost, hogy időnként előkerül az áttelepülés játékos gondolata. Mielőtt haza indulnánk Budapestre, most is ennek hangulatában kerülgetjük
a főteret, télvégi mélabús hangulatban. Még nem komoly
a tavasz, gondolataink is gyengék. Na, de mi lenne ha mégis? Barátaink is vannak itt, dolgunk is akad sok évre való, a kiadónknak meg édesmindegy, hogy honnan indulunk dolgozni. Minden lelkes mondat után jön egy ellenmondat, hiszen feleségem gyökerei inkább felvidékiek, az enyémek pedig a magyarországi svábság környékén keresendők. Mit keresnénk mi itt? Aztán még egy utolsó kép készül
a térről, amikor odalép hozzám az újságárus, s kezembe nyom ajándékként egy korabeli képeslapot. Század eleji kollégám ugyanezt a teret majdnem ugyanabból a szögből örökítette meg, mint most én. Nem fogad el érte pénzt, csak mosolyog barátságosan, és máris visszamászik bódéjába. Nézegetjük, forgatjuk, mellettünk pedig magyarázó hang szólal meg halkan. Az öreg virágárusé, akin ma délután vagy ötször átnéztünk közönyösen, pedig mindahányszor kedvesen nyújtotta felénk markában a portékáját. Na, nem tolakodón, inkább csak úgy, mintha azon mosolyogna magában, hogy délutánonként ő itt egy élő virágváza. Meséli a tér történetét a legnagyobb részletességgel és olyan mondatfűzéssel, amiből kitűnik nem hétköznapi intelligenciája. Ügyvéd volt, jogtanácsos. Tizenhat éve ment nyugdíjba, s tavasztól őszig minden nap virágot hoz kertjéből a térre. Kicsit kopottak a szemei, kicsit ápolatlan a ruhája, markában a csokor pedig az utolsókat rúgja, de ahogy beszélgetni kezdünk feléled minden körülötte. Nem fogad el pénzt a virágért, talán még fizetne is, ha tudna, hogy büszkélkedhet a városával. Pedig nem is kolozsvári.
- Zilahon nőttem fel. – mondja.
Beleborzongok. Ugyanúgy ejti ki ezt a szót, ahogyan apám, nagynéném és nagyanyám szájából hallottam egész gyermekkoromban. Mintha a „h” betű előtt lenne még egy „c” is, s ettől kicsit németesen ejtve felerősödik az utolsó mássalhangzó. A családi ünnepeken is ezen a nyelven folyt a diskurzus, mert nagyanyám nagyon gyengén beszélt magyarul, s tán ez a sajátos sváb-német-magyar keveréknyelv az oka annak is, hogy számomra nem derült ki pontosan, ki is az az ember azon a messzi tájon, akit állandóan emlegetnek. Már nincs kitől megkérdeznem.
- Nem ismert véletlenül Zilahon Kaiserokat? – puhatolózom.
- Már hogyne ismertem volna? Dr. Kaiser volt családunk gyermekorvosa! Ismer talán ilyen nevű embereket?
-
Csak futólag.
Kaiser Ottó