Heti gondolat
Kövek és emberek
Ha gyakorlott utazó indul el felfedezni egy várost, egészen bizonyosan napkeltekor teszi azt. A kora reggeli puha fényeknél egész városrészeket járhat be, közben zavartalanul megfigyelhet minden apró részletet, mintha egy grandiózus teátrum díszleteit venné szemügyre az előadás előtt. Aztán lassan előkerülnek a szereplők. Kiderül, jelmezük is, mozgásuk is igazodik az aznapi jelenethez. Ha az utazónak tetszik a forgatókönyv, szimpatikus a hely, és jól érzi magát, megpróbál titokban az előadás részévé válni. Először csak figyeli a többieket, utánozza őket kicsit, de minduntalan azon kapja magát, hogy saját szerepét keresi a darabban. Mérlegeli persze, vajon érdemes-e? Olyan helyet keres, ahova elég csak megszületni, ahol elég csak a mindennapok levegőjét beszívni, s máris olyan tartást kap az ember, ami aztán egész életében a védjegye lesz. Olyat, ahol nagy alkotók műveit összegyűjtötték már a képtárak, s ahol a mindennapi élethez tartozik a színház és a hangverseny, ahol kalap lengetve köszönnek egymásnak a különböző kultúrák, ha találkoznak, s ahol minden nap születik valami új, ami az inast ugyanúgy dicséri, mint a mestert. Tudja, hogy egy jó városban műhelyszag van. Bármilyen fennkölt helyre lépjen is be az ember, legyen az kiállítás, templom vagy tánciskola, ott műhelyszag van. Az alkotás félreismerhetetlen szaga. Olyan kellék, amely elűzi a jöttmentet, a komolytalant, a naplopót, de vonzza az idegent is, meg az őszintén rácsodálkozót. Ritka az ilyen. Bár sok várost bejárt már az utazó, csak kevés helyen súgták az ösztönei azt, hogy rendben vannak a kövek, akárcsak az emberek.
(Részlet az április végén megjelenő Pécs – Kövek és emberek c. albumból)
Kaiser Ottó