Heti gondolat
Labirintus
Este nyolckor megkaptuk a kulcsot. Két elemlámpával és egy kocsideréknyi felszereléssel átpréseltük magunkat a vasajtón, s alaposan kulcsra zártuk magunk mögött. Aztán alig mozdultunk. Csak lámpáinkkal pásztáztuk a falakat egy darabig, mert egyszeriben ijesztővé vált, hogy itt állunk egy több kilométer hosszú barlangrendszerben, amelyben nincsen világítás, nincsenek útjelző táblák, s amelynek utolsó használói a második világháború alatt idemenekült civil és egyenruhás emberek voltak. Azóta csak állt sötéten és bambán, mint azelőtt évezredekig. Mi a francot keresünk itt? Egy barlangrendszer végigfényképezése nem szerepelt szakmai ambícióink között soha. Önkéntelenül is suttogva beszéltünk. Ott. A föld gyomrában, ahol utolsó leheletünkig üvölthettünk volna, akkor sem hallja senki. Ez addig tartott, amíg Batha Laci barátom elő nem húzott egy pálinkás üveget, s oldalba nem bökött vele. Nem volt kispályás gondolat. Utána megjött kicsit a hangunk, de először is közös barátunkat Köllő Miklós pantomim-gurut szidtuk, aki ide juttatott bennünket. Ő találta ki, hogy itt a Budai Várban kellene csinálni egy panoptikumot. Ahhoz pedig vetíthető látványterv szükséges. Harminc évvel ezelőtt, ha valaki látványtervvel kezdett neki egy gondolat megvalósításához, s nem protekció után szaladgált, az minden kétséget kizáróan megelőzte korát. Bennünket is lenyűgözött barátunk terve. Lelkesen vállaltuk ezt az éjszakát, s tudtuk, hogy reggelre Miklósnak vissza kell csempésznie a kulcsot valami hivatalba, mintha mi sem történt volna. Van tehát egy éjszakánk arra, hogy egyikőnk az állványra rakott gép keresőjében figyelje másikat, ahogyan az elemlámpával lejár egy területet, s ha így nagyjából egy kompozíción belül marad, akkor jöhet egy percekig tartó expozíció, mialatt nagyteljesítményű akkumulátoros vakukat villogtatva „körbetapétázzuk” a falakat. Ám az évtizedekkel ezelőtti fotótechnika bonyodalmai mit sem számítottak egyéb rettegéseinkhez képest. Minduntalan eltévedtünk ugyanis a szerteágazó és itt-ott önmagukba visszakanyarodó járatokban. Néha a másik oldaláról is lefényképeztük ugyanazt a szegletet, amire csak akkor jöttünk rá, amikor ugyanabba a konzervdobozba botlottunk, amibe negyedórával előtte. Próbáltuk ugyan memorizálni, hogy mikor merre fordultunk, de ezt hamar feladtuk. Eleinte csak a térérzékünket veszítettük el, de hamarosan az időérzékünk is cserbenhagyott. Mindegy. Tettük a dolgunkat. Amikor aztán a második zseblámpánk is „kifogyott”, majdnem pánik lett rajtunk úrrá. Már csak vakuinkban bízhattunk. Úgy közlekedtünk, hogy egy-egy nagy villantásnál megjegyeztük az utat amennyire tudtuk, majd mikor már nagyon bizonytalanul csoszogtunk, újra villantottunk. Nem tudnám megsaccolni, hogy hányszor mentünk neki egymásnak és a falnak. Hajnal felé már cigarettánk és pálinkánk is az utolsókat rúgta. Tulajdonképpen saját magunk is. Nyirkos-sáros ruháinkban dideregve elindultunk, hogy megkeressük a kijáratot. Hogy mennyire sikerült befejeznünk a munkát, ez ott és akkor már nem foglalkoztatott bennünket.
A járda szélén ülve talált ránk Miklós. Szeméből olvastuk ki, milyen rossz lehet ránk nézni.
Minap, leküzdve a hellyel kapcsolatos ellenérzésemet, végigsétáltam újra három évtizeddel ezelőtti nyomainkon. Gondoltam teszek egy „emléktúrát” azóta eltávozott barátom emlékére.
A hely nem keveset változott azóta, én pedig nagyon büszke vagyok rá.
Kaiser Ottó