Heti gondolat
MNG
A Lánchíd közepére érve már jó ideje idegesen felkapom a fejemet, amikor közli velem az MNG hatalmas felirata: KOVÁSZNAI. Hm, Kovásznai, Kovásznai. Ki is ő? Biztosan tudom, csak most nem ugrik be. Az alagút sötétjében már be merem vallani magamnak, nem ismerem sem őt, sem a műveit.
Na, most már elég! A végére kell járnom. Mint kiderül nem is nagyon ismerhettem, mert életében nem volt kiállítása, s most is csak azért, mert egy elszánt kurátor (Iványi-Bitter Brigitta) nem sajnálta
a fáradtságot, hogy sok-sok asztalfiókból összeszedjen egy életműre valót.
Amikor belépek azonnal kiderül, vevő vagyok Kovásznaira, de nagyon. A kiállítást rendező KENTAUR pedig az istennek sem akar kifogyni az ötletekből, így aztán egy olyan tárlathoz van szerencsém, amelyet a világ bármely metropoliszába be lehetne tolni gond nélkül.
De hát gyerünk tovább, ha már itt vagyunk!
Szerencsére hoztam magammal túracipőt és három napi hideg élelmet, így szabadon barangolhatok több száz éven keresztül. Csak fejjel bírjam. Nem is megyek műről műre, hanem föl-le és össze-vissza, ahogyan állófogadásokon a svédasztaloknál szoktak repkedni a kényeskedők.
Mikor már a teremőrök minduntalan azt kérdezik, vajon keresek-e valamit, úgy döntök,
felmegyek a kupolába, s befejezem a túrát. Berczeller Rezső Apokalipszis című nagy hatású alkotása alatt még próbára teszem a nyakamat és optimizmusomat, aztán kilépek a palota legmagasabb pontján lévő erkélyre, s hirtelen megnyugszom.
Na, ezt a panorámát is be lehetne tolni bármelyik metropolisz kilátója alá.
Kaiser Ottó