Heti gondolat
Szívzűrök
Az óriáskerékhez gyűjtöttem volna a lendületet, de már a haskelepnél ki akart szakadni a karom. Lekászálódtam a nyújtóról, és edzőm szikrázó szemeitől kísérve kitántorogtam az öltözőbe. Pár napja még parádés szárnyalással fejeztem be a gyakorlatot, most pedig a bordásfalban kapaszkodva vártam kétségbeesetten az edzés végét.
Molnár doktor nem esett kétségbe. Pedig az egyhónapos erősítő injekciókúrája végére kerültem olyan állapotba, hogy általános gyengeségre hivatkozva le kellett mondanom a vasárnapi tornászversenyt, s tanácsára félévnyi pihenést kérnem.
– Apáddal küldöm a gyógyszert. – mondta a hátamat lapogatva, és barátságosan kitolt a rendelőjéből.
Egy kanna vörösborral, meg egy talpas kristálypohárral állított be este apám.
– A metszett díszek tetejéig pont másfél deci fér bele. – fontoskodott körülöttem az öregem kuncogva. Valószínűleg ő is pikánsnak találta, hogy egy tizenöt éves gyereknek bort ír fel az orvos. Márpedig Molnár doktorban nem kételkedtünk. Vagánykodásból származó baleseteim utókezelésében remekelt akkor már évek óta, s valószínűtlennek tűnt, hogy egy kis szívzakatolásra és gyengeségre ne tudná a gyógymódot. Csakhogy én korábbi próbálkozásaim során olyan penészszagúnak éreztem a bort és a sört, hogy kizárólag stampedliből fogyasztható alkohollal létesítettem mélyrehatóbb kapcsolatot. A többi undorított. A bor olyan büntetés volt számomra, mintha másfél deci csukamájolajat kellett volna elkortyolgatnom ebéd után. Befogtam hát az orromat, és megpróbáltam minél előbb letudni a feladatot. Aztán csak ültem szent borzadállyal, s vártam, hogy túlélem-e. Nem mondom, hogy a gyomromban pár perc múlva szétáradó zsibongás nem tette könnyebbé a következő napi kristálypoharas kalandot, de tény, hogy az első hetekben sűrűn eljátszottam falhoz verése gondolatával. Aztán egyre sűrűbben elbizonytalanodtam, vajon bevettem-e már az aznapi gyógyszeradagomat? Meg hát két adag mégiscsak biztosabb gyógyulást ígér, mint egy. S Molnár dokit sem lehet cserbenhagyni! Szóval megtettem a magamét erősödésem érdekében, mígnem félév múlva az atlétikai klubhoz kerültem kondicionálásra. Zsiga bácsi, az ottani edző űzött, hajtott, mért engem hatvanon, százon, négyszázon, majd pár hét múlva így szólt:
– Mielőtt visszaadlak a tornászoknak, elindítalak a területi selejtezőn. Magasugrásban van esélyed.
Három hétig annyit ugráltam, hogy többet voltam a levegőben, mint a saját lábamon. Az a bizonyos, csuklóra érkező, hasmánt technika volt akkor éppen a menő, de a léc másik oldalán bennünket csak a felásott homok várt a szivacs helyett. A tizenötödik-huszadik ugrásnál már olyan keménnyé vált, mint a beton. A verseny előtti napokban el is repedt a jobb csuklóm. Zsiga bácsi üzent: ha vasárnap nem vagyok ott a versenyen, hétfőn ugrókötelezhetek Pápától Veszprémig meg vissza. Ott voltam. Klubtársam riadtan fáslizta dagadt kezemet, próbált métereket rátekerni az anyagból, hogy a földet érésnél, minél kevesebb csillagot kelljen megszámolnom. Végül eljutottam a döntőig, Akkor azonban már látszott rajtam, hogy képtelen vagyok többet ugrani. Legyőzött a fájdalomtól való rettegés. Hirtelen előkerült apám jóbarátja, egy valamikori ejtőernyős-kaszkadőr legenda, aki naphosszat a sportpálya környékén tengett-lengett. Félrehúzott, és egy nyitott traubis üveget nyomott a kezembe.
– Fenékig, megértetted! – adta ki a parancsot az utolsó ugrás előtt.
Gyerekkorom óta szent volt, amit mondott, most sem gondolkodtam sokat. Már a felét megittam, amikor gyanakodni kezdtem, ám ő résen volt. Mire kiittam az utolsó csepp szürkebarátot is, már hangosan kuncogtam, mert éreztem, hogy most nagyon átvertünk mindenkit.
Kaiser Ottó