Heti gondolat
Szomorú jubileum
Ma reggel, induláskor ránéztem a kilométerórám számlapjára, s apám jutott eszembe. Soha nem futotta neki normális autóra, s amikor már megvehette volna magának az igazit, nekem vett egy vadonatúj Skodát. Alig mozdul ki a városból, én meg állandóan úton vagyok – mondta ezt már harminc évvel ezelőtt. Szóval ránéztem kilométerórámra, s mintha eleddig nem is mutatott volna semmit, meghökkentem. Százötvenezer kilométer. Úristen! Hiszen csak most vettem. Nincs három éve, hogy megváltam elődjétől, igaz, már az is túl volt a háromszázezren. Két autó, közel félmillió kilométer. Az vajon mennyi benzin és hány szállodai szoba? Hány város és hány riportalany? S ugyan hova ilyen nagyon? No de, miért kapaszkodom most hirtelen a számokba? Ezt valaminek a végén szokta megtenni az ember. A végén tartanék valaminek? Az tény, hogy a hat évvel ezelőtt megkezdett határon túli gyűjtőmunkám most alaposan elakadt. Most is a Kárpát-medence a fő vadászterület, a magyar vonatkozású képek pedig a zsákmány, de egyre sűrűbben borzongok bele, hogy mi minden marad ki, ha hamarosan nem kerítek valakit, aki hozzásegít a következő tank benzinhez. Márpedig nem úgy néz ki, hogy a kiadómon kívül ez bárkinek is fontos volna. Kiadót mondtam? Pedig egyszemélyben Matyi Dezső, a kiadó tulajdonosa áldozott több szakajtónyi pénzt arra, hogy elkezdjük összerakni azt, amit több robbanás is szétvetett. Azt hittük, csak fel kell mutatnunk a hullámverésben összekapkodott kincseinket, s társakra lelünk. Hiába volt azonban a három kötet (Határtalan irodalom 1-2-3.), hiába az egy éven keresztül megjelent folyóirat (Hungaricum), üres ígéreteken túl nem érkezett semmi. Illetve dehogynem. Megérkezett a válság. A válság, amelyre pár év múlva már a sarki zöldséges sem fog emlékezni, a mi kulturális vállalkozásunkat azonban elsodorta. Igaz, csak az erre fordítható pénzünk fogyott el, erőnk még nem, de tény, pillanatnyilag úgy érzem magam, mint egy fülkébe zárt riporter. Tán nem véletlenül készítettem magamról ezt a képet Mljet szigetének egyetlen szállodájában. Egy liftben próbálkoztam egy darabig, mire elkészült. Közben persze láthatatlan erők mozgatták velem az eszközt. Föl, le, föl, le. Ahogyan most a valóságban is.
Kaiser Ottó