Heti gondolat
Vajdasági rímek
– Aztán miért akarsz rólam képet készíteni? - kérdezi tőlem Domonkos István úgy négy évvel ezelőtt, amikor végre sikerült elérnem telefonon. Nyöszörgök valamit az írókról, meg az irodalomról, hamis hangommal azonban magamat is jócskán meglepem.
– Ugyan! - söpri félre az egészet. Érzem, kicsúszok türelméből, gyorsan bedobom hát:
– Téged nem érdekelne egy fotó, amelyiken Shakespeare vagy Villon látható?
Rövid csend.
– Hát tudod, Shakespeare egyáltalán nem, de ezzel a Villonnal megfogtál. Hány órára tudnál ideérni Stockholmból? - adja meg magát a négyszáz kilométerrel arrébb lévő Grönskara remetéje.
Reggel borostásan, dideregősen, befűzetlen bakancsát egymáshoz ütögetve nézi, ahogy nagy nehezen leparkolok jeges udvarán. Látszik, nem vette komolyan, hogy még az éjszaka elcsúszkálunk idáig.
– Nem jöttem korán?
– Dehogynem. Még csak az elsőnél tartok! - morogja két marékra fogott kávésbögréje mögé bújva, s azzal elindult befelé, nyitva hagyva maga mögött az ajtót. Ha nem jön elénk mosolyogva felesége, be sem merünk menni a ritkás erdő közepén álló házba. A nappaliban két hasábot dob Tea a kandallóba, és magunkra hagy bennünket ezzel a karcos fickóval. Egy darabig kínoskodunk, majd olyan hirtelen törjük fel egymás kódját, hogy percekig párhuzamosan beszélünk. Újvidéki barátaim nem hinnének a szemüknek, ha ezt látnák, mert minduntalan arra figyelmeztettek, hogy bonyolult figurával lesz dolgom. Húsz éve nem írt le egy sort se, eltolta már magától a világot, maximum a zenének él. De hamar kiderült, annyi közös témánk van, amit azonnal meg kellene beszélni, hogy a villámlátogatás helyett napokig tartóztatnának.
Akkor még nem sejtettük, hogy a következő években a világnak több pontján is folytathatjuk ezt a beszélgetést. Nem gondoltuk, hogy második párizsi találkozásunk alkalmával annál az asztalnál pózol zavartan kamerám előtt, ahol pár nappal azelőtt fejezte be legújabb, negyvenoldalas versét. Itt adta át nekem az évek óta fejben írt, aztán tíz óra alatt kézzel papírra vetett poémáját. Ragaszkodott hozzá, hogy készítsek a kötethez illusztrációkat, s kért lássak munkához mielőbb. Ebből az anyagból került Londonban falra egy kiállításnyi, melynek megnyitóján együtt pezsgőzve egyszer csak feltűnt nekem valami. Ebben az előkelő south kensingtoni galériában úgy lógunk ki a tömegből, mint mondjuk két lengyel vízvezeték-szerelő. Domi vajdasági gondolatai, az én vízióimmal körítve, itt jó esetben is csak egzotikus vendégmunkások lehetnek. Az itt támaszkodó százötven ember között alig van rajtunk kívül még három, akiknek holnap reggel nem kizárólag a finom pezsgő jut eszébe erről a vernisszázsról. Ahhoz, hogy ne így legyen, járniuk kellett volna az újvidéki utcákat és a vajdasági falvakat. Csak az adhatná meg a YU-HU-RAP sorainak hitelét.
Tegnap, mikor Végel Laci barátom megmutatta közös munkahelyük, a legendás Új Szimpozion szerkesztőségének bejáratát, belecsúsztam egy teljes időutazásba.
Látom magam előtt Domit fekete bőrkabátjában, gitárjával a kezében faluról falura, kocsmából kocsmába kacsázni. Érezem az előző esti buli szagát, a reggeli kávéhoz éhgyomorra elszívott fél pakli cigaretta ízével keveredve. A lapindító értekezletek hülyeségeit, világmegváltó ötletek hiábavalóságát.
A feszültség aztán visszarángat a mába. Két hét múlva itt Újvidéken, az Arany szem galériában kúsznak fel óvatosan a falra azok a bizonyos, már Londonban is próbálgatott képek, amelyeket én csak retrográfiáknak hívok. De vajon itt hazatalálnak-e végre? Vajon nem támaszkodnak-e majd közömbösen ide-oda a meghívottak, időtlen mosollyal az arcukon? Amíg a költő hallgatott, felnőtt egy generáció, s most az itteni soho egyik emeleti galériájában szembe találják magukat valamivel, amihez van is közük, meg nincs is. Biztos, ami biztos én azért némi pezsgőt bekészítek!
Kaiser Ottó